Egri csillagok. Gardonyi Geza

akar: nincs igazság és erő a fenséges és magasztos Istenen kívül.

      Bólintott rá:

      – Így van. Ha az Isten nem akarta volna, nem lehettem volna magyarrá.

      Egy percig elgondolkozva hallgattak. Aztán Tulipán szólalt meg:

      – Majd meglátja a szultánt, micsoda derék ember! A népe cifra, de ő maga csak akkor öltözködik pompába, mikor ünnep van, vagy mikor vendéget fogad. A szultán után aranyos nagy zászlóerdő következik, főképpen lófarkak. Azok után száz trombitás. Mindeniknek a trombitája aranylánccal van a vállára akasztva. A trombitások után kétszáz üstdobos jön meg száz nagydobos, kétszáz csörgős, száz csincsás és sípos.

      – Jó füle lehet a szultánnak, ha ezt a zenebonát napestig hallgatja.

      – Hát biz az pokoli harsogás. Mikor pihennek, akkor hallgatnak csak el. De kell ez a töröknek, kivált csatában. Ha nincs muzsika, a török nem csatázik.

      – És igaz, hogy a janicsárokat keresztény fiúkból nevelik?

      – Felét se. De annyi bizonyos, hogy a rablott fiúkból válnak a legjobb janicsárok. Azoknak sem apjuk, sem anyjuk nincsen. Dicsőségüknek vélik, ha a harcban esnek el.

      – A banda után mi következik?

      – Egy sereg ringy-rongy nép. Aztán a kötéltáncosok, szemfényvesztők, kuruzslók, kereskedők, akik a tábori zsákmányra lesnek, és apróságokat árulnak. Vízhordót is sokat fog látni. Legalábbis ötszáz teve jön hátul. Tömlő van rajtuk. De a víz többnyire langyos.

      – Aztán már nem jön semmi?

      – Száz karaván rongyos cigány meg kutyák. Azok a hulladékból élnek. De azok majd csak holnap vagy holnapután érkeznek ide.

      – És aztán?

      Tulipán vállat vont.

      – Keselyűk.

      – Saskeselyűk?

      – Mindenféle: sasok, hollók, varjak. Minden sereg után vonul az égen is egy fekete sereg. Néha több, mint az ember.

      A déli nap melegen sütött. A diák levetette a zekéjét. Újra felkönyököltek a sziklapárkányra, és nézték az alant elvonuló fehér süvegű janicsárokat.

      Tulipán sokat megnevezett közülük.

      – Ez a barna itt velem járt iskolába is. A mellén szúrás van: akkora gödör, hogy egy gyermek ökle beleférne. Amaz a verejtékező, aki levette egy percre a turbánját, legalábbis száz embert ölt meg a perzsa háborúban. Őrajta nincs egy vágás se, hacsak azóta nem kapott. Az a sovány, nyápic ember: csodás tőrdobó. Huszonöt lépésről belesújtja a tőrét az ellenség mellébe. Tyapken a neve. Ilyen különben van több is. A janicsáriskolában van egy begyepezett földhányás. Ott tanulják a tőrsújtást. Van olyan, aki kétezerszer is elsújtja a tőrét mindennap.

      – Hát ez a szerecsen?

      – Nini, te is megvagy még, vén Keskin! Ez ám a fene úszó! Szájába veszi a kardját, és úgy ússza át a folyót, akármilyen széles is.

      – No, ezt a magyarok is megcselekszik.

      – Lehet. Csakhogy ez nem fárad el. Ez a víz alól is felhozza a pénzt. A szultán is mulatott egyszer vele a Duna partján. Aranyakat dobált a vízbe, és sokan ugráltak utánuk, de ez hozta fel a legtöbbet. Nini, a vén Kalen! Az a tülökorrú, nagy tagú ember! Látja azt a széles, barna pallost az oldalán? Ötvenfontos! A belgrádi csatában olyant vágott avval egy magyarra, hogy nemcsak a magyar fejét szelte le, hanem a lováét is. Pedig vasban volt mind a kettő.

      – Persze akkor leszállott a magyar, hogy a fejét fölvegye.

      – No, én nem láttam, csak hallottam – mentegetődzött Tulipán.

      Egyszer csak visszahőkölt.

      – Álmodom-e? – szólt összeborzadva. – Jumurdzsák!

      Valóban, a feszült képű, félszemű arab janicsár léptetett velük szemben egy alacsony, erős szügyű pej paripán. Az öltözete ékesebb, mint a többié. Hosszú, fehér süvegén óriás strucctoll lengedez.

      – Istenuccse az – szólt Gergely is elbámulva.

      – De hiszen azt mondták, hogy a pap felakasztotta!

      – Én is úgy tudom.

      – Nem beszélt róla a pap?

      – Nem.

      – No, ez érthetetlen – hüledezett Tulipán.

      S utánabámult a janicsárnak.

      Aztán a két csodálkozónak a szeme egymásra fordult, mintha egyik a másiktól várna magyarázatot. Hallgattak.

      Mintegy öt perc múlva megszólalt a diák:

      – Mondja meg őszintén, Tulipán, nem kívánkozik vissza közibük?

      – Nem én – felelte Tulipán határozottan. – Ha feleségem, gyermekem nem volna, még akkor se. De az én feleségem jó asszony; a két gyerekemet meg nem adnám Sztambulnak minden kincséért se. A kisebbik igen szép gyerek. A nagyobbik meg olyan okos, hogy a főmuftinak sincs több esze. A minap is azt kérdezte tőlem, hogy aszongya: miért nincs a lónak szarva?

      – Tudja a tatár – felelte nevetve Gergely diák.

      Aztán nem beszéltek többet. A diák egyre komolyabb arccal nézte a janicsároknak a hegyi úton való végtelen özönlését.

      A levegő portengerré vált már. Fegyverzörgés, lórobogás morajlása töltötte be a csendet, mikor egy-egy zenekar elmerült a völgyi kanyarulatban.

      A diák egyszer csak felkapta a fejét.

      – Tulipán. Ez a sok ember nem jön hiába!

      – Hát hiába nem jár soha.

      – Ezek Budát akarják elfoglalni!

      – Lehet – felelte Tulipán egykedvűen.

      A diák színtelen arccal bámult reá.

      – És ha a szultán véletlenül útközben meghal?

      – Nem hal az meg.

      – De ha mégis…

      Tulipán vállat vont.

      – Mindig magával hordja a fiait.

      – Eszerint hétfejű sárkány.

      – Mit mond?

      A diák felelet helyett kérdezett:

      – Mit gondol, mennyi idő alatt érkeznek Budára?

      – Azt nem lehet tudni.

      – Mégis mit gondol?

      – Ha eső lesz, pihennek két-három napot; lehet, hogy egy hetet is.

      – De hátha nem lesz eső?

      – A forróság miatt is pihennek.

      A diák nyugtalanul mozgott a helyén.

      – Akkor én megelőzhetem őket – mormogta —, ha azt látom, hogy nem fordulnak vissza.

      – Mit tetszik mondani?

      – Azt, hogy ha ezek Buda alá mennek, akkor nekem vagy vissza kell hoznom Ceceyéket, vagy ott kell lennem mellettük.

      A banda harsogása elnyomta a beszédüket. A janicsárok hosszú menete valahára véget ért, és egy sárga zászlós, strucctollas, pompás had következett. Egy méltóságos, ősz óriás magaslott ki a hadból. Előtte két hosszú, piros lófarkat vittek, s a lófarkas zászlók rúdja ragyogott az aranytól.

      – Ez