Hallatlan kiváncsiság. Gardonyi Geza

tanár úr! Tán ügye van itt?

      Az öregúr kedvetlenül legyint:

      – Boszantó! Megloptak! Kedves emléktárgyam volt. A tanítványaim adták! Gaz nép! Elfogattam. Behozattam.

      A városház tornyán méltósággal kong-kong a kilenc. A folyosón egy szürkeszakálu és szelid-arcu úr jelenik meg. Fekete szalmakalap a fején, elefántcsontos bot a kezében. Rövid szakála kétfelé van az állán fésülve. A rendőrök szalutálnak neki.

      A kutyapecér is előbbre lép:

      – Kapitány uram… ezek a gyerekek… Mit csináljak ezekkel a gyerekekkel?

      – Mingyán, mingyán! Csak sorjába.

      Köszön az öreg tanárnak és az ügyvédnek. Vicián őrmester benyitja az ajtót, s nyitottan hagyja. Szalutál.

      A kapitány bebocsátja maga előtt a tanárt. A zöld-nagykendős öregasszony is besurran a kapitány mögött. Az ajtósarokba áll és tisztelettel köhécsel.

      Árnyékos, hűvös szoba. A padlón öntözésnek a kígyóvonalai. Dohányszag.

      A kapitány lerakja szép nyugodtan a botját, kalapját. Az asztali csengőt megrázza.

      A mellék-szobából Mihálovics irnok lép be, – alázatos pillantásu kis fakó ember. Kívülről a könyves őrmester.

      – Tehát az az asszony, – kezdi hivatalos egykedvüséggel a kapitány. – Hozza fel Vicián azt a tolvaj asszonyt, akit a tanár úr panaszol.

      Leülteti a tanárt a barna viaszosvászon diványra.

      S pipát vesz fel az asztalról, hosszú szárut, ezüstperemest. Tömi gondosan. Gyujtja figyelemmel.

      – Más nem veszett el? – kérdi a közepén folytatva az előtte való napi panasz-ügyet.

      – Csak a szopóka, – feleli a tanár.

      – Csak a szopóka, – ismétli visszhangként a kapitány, miközben szórakozott arccal néz az aktába.

      A tanárt érzékenyen érinti ez az egykedvüség.

      – Csak a szopóka, – mondja indignálódva. – Csak a szopóka, de kedves emlék. Mondtam… Ha gyermekem halt volna meg, nem sajnálnám talán annyira…

      És megdörzsöli ráncos vén homlokát.

      – Tehát csak a szopóka, – ismétli a kapitány.

      – Hát a tojás? – szólal meg a fogatlanok sápogó hangján a zöldkendős asszony, – három tojás, meg az aszalt cseresznyéből azon melegen elvitt az a gyüttment legalább is három marokkal. De talán négy is volt. Az egész télre való…

      – Maga hallgasson, Borcsa, – szól rá szeliden a tanár. – Tojás meg cseresznye az nem érték.

      – Nem érték? – képedezik az asszony. – Magának az nem érték? Három napig rakom a remibe. Tisztogatom, szárítgatom, vesződök vele. Az a tanár úrnak nem érték?

      A tanár rázza a kezét:

      – Hallgasson. Maga hozta azt az asszonyt. Azt mondta: Végre megtaláltam, aki nekünk való.

      – Hát ki is gondolta volna tekintetes kapitány úr, – sápog az asszony még boszusabbra gerjedő hangon. – Ahogy bemegyek a templomba, hogy hamarosan elmondok két miatyánkot, – egyet magamért, egyet a tanár úrér, – hát ott eregeti a könnyét az az asszony a Mária-kép előtt. Hogy aszongya:

      – Mária! Mária…

      Megesik a szívem rajta. Hogy csak magunk vagyunk a templomban, megszólítom, hogy mondok:

      – Mi baja lelkem? Ihi-khihi… Ihi-khihi…

      S a történet köhögésbe fullad.

      A tanár leveszi a pápaszemét és gondosan törölgeti a zsebkendőjébe. Hogy az asszony elakad, nyugodtan folytatja:

      – Mert tetszik tudni, hogy ez a tisztes aggnő már harmincegy éve gazdasszonyom, segítőt akarunk, azaz hogy keresünk, – akarunk germanizmus, – mert ez a tisztes aggnő már nem látja a pókhálót. Lóg a plafonról, – nem látja. Lóg a szekrényről, nem látja. Hiába: a vén szem gyönge. Betálalja a legyet is a levesben…

      – Az megesik, – vág közbe cikogásában is a tisztes aggnő.

      – Megesik, – hagyja rá jóakaratuan a tanár. – Ámbár mindennap… És tegnap kettő. Nem vagyok én fecske. Tehát ez a becsületes aggnő, régi gondviselőm, szakácsném, inasom stb. egyszemélyben…

      Az ajtó nyilik, s az őrmester beereszt rajta egy kék-bluzos és sárgaövszíjjas fiatal úri forma asszonyt. Sovány, májfoltos, kishomloku nő. A fején divatjamult Nitouche-kalap. A lábán félretaposott sarku sárga félcipő. Apró szemét ólomszín árnyék környezi. Sír.

      – Ilyen szégyen!… Ilyen szégyen!…

      A kapitány már a karosszékében ül, és nyugodtan pipázik.

      – Magára az a vád, hogy néminemü szabálytalanságot követett el. Ugyanis…

      Beleforgat az előtte heverő iratokba, s folytatja:

      – Ugyanis: szekrényt tört fel, és ellopott egy borostyánkőből való szivarszipkát.

      – Én? Az a mindenható Isten tudja…

      – De a tanár úr is tudja. Szekrényfeltörés… Ezér legalább is három hónapot fog ülni, atteremtésit.

      A tanár haragosan koppantja a botját a padlóhoz:

      – Megtanítják!…

      A tisztes aggnő összecsapja a kezét:

      – Ilyen!…

      A vádlott asszony kinlódó szemmel tiltakozik:

      – Én a szekrényt nem… Hiszen benne volt a kulcs mindig…

      A kapitány a fejét rázza:

      – Minek magának a szivarszipka? Szivarozik maga?

      – Oh Istenem… Én oly ártatlan vagyok…

      – Hát akkor minek vitte el a szipkát? Vicián küldjön át a zálogházba, hogy tett-e be oda valaki tegnap vagy tegnapelőtt egy borostyánból való szivarszipkát?

      Az asszony szinte kiáltva tiltakozik:

      – Én nem vittem el! Nem tudok róla! Én kérem úri családból származtam…

      – Az, – sápog rá az öreg nő, – teherhajón jött ide Szolnokról. Ingyen hozták. Maga beszélte. A sót összesöpörte a tenyerével a bótban a fődrűl, a poros pallórúl. Ezt meg a Vica látta, az adótisztnénak a szógálója.

      – Maga hallgasson! – szól rá a kapitány.

      S a vádlottra néz:

      – Tehát nem maga vitte el.

      – Neeem; kapitány úr. A mindenlátó Isten…

      – Dehiszen más nem járhatott ott! A tanár úr panasztétele szerint…

      S a papirosra néz.

      – Mondjuk csak panasznak, – szól csendesen a tanár a mutató ujját megemelintve. – Tétellel germanizmus.

      – Tehát panasza szerint: ő a belső lakosztályban…

      – Szobában, – javít ismét a tanár.

      – Tehát szobában ült. Kis Borbála gazdasszony pedig a konyhán foglalatoskodott. Maga akkor takarítással bizatott meg a gazdasszony által.

      – Volt