Hallatlan kiváncsiság. Gardonyi Geza

két gyermek igen nyugtalan. Játszanak, az építőszekrénnyel játszanak, de csak mintha fizetésért játszanának. Mancika szokatlanul szemtelen. Janika már már neki is görbíti a tíz ujját, hogy a hajába kap, de szerencsére még a kellő pillanatban rezzen eszébe a karácsonfa…

      – Megállj, iszen, – mondja, – majd holnap!…

      S enged Mancikának. Építenek tovább unalommal.

      Délután azonban már éppenséggel érdektelen minden játék. Mindegyre kérdezgetik:

      – Soká lesz még este?

      Apukával is szeretnének beszélgetni, kérdezgetni mindenfélét a karácsonfa felől. De apuka csökönyösen bezárkózik a dolgozószobájába. Ha ki is lép, ráforditja a kulcsot.

      Pedig valahányszor kilép, Janika egyszerre ugrik és robog eléje az ebédlőszobán át.

      – Itt van már?

      – Mondtam, hogy ne nyugtalankodjatok. És idejönnötök nem szabad!

      S titokzatosan suttogja:

      – Az angyalkák már itt vannak: dolgoznak a karácsonfán.

      A két gyermek szent megrettenéssel bámul.

      – Az angyalkák?…

      – Csitt! Nem szabad róla tudni. Csak éppen, hogy titkon mondtam. Huzódjatok vissza a szobába! Ki ne mozduljatok onnan, mert az angyalkák nem szeretik.

      A két gyermek visszavonul. Főzni próbálnak a Mancika konyháján, de Mancikát magát sem érdekli most a főzés. Hiába, nem lehet játszani, nem lehet. Apuka szobájában vannak…

      Röpködnek-e vajjon?

      Röpködnek, bizonyosan röpködnek, merthiszen szárnyuk van. Ha az ebédlő-szobában szabadna játszani… de nem szabad.

      Janika különösen izgatott. Fel és alá jár a szobában. Az ablakon is kipillant. Odahuzza a széket és feltérdel: néz, néz ki az ablakon rézsút, hogy az orrocskáját majd széjjelnyomja, – néz apuka ablakja felé. Megint lekászolódik, visszatér az ajtóhoz. Felnyul a kilincsre, megnyomja. Újjnyira nyitva hagyja az ajtót és fülel, fülel, néz az ebédlő-szobán át az apuka ajtajára.

      Olyan érdekes ajtó nem volt még a világon soha!

      S a titokzatos ajtó megint nyílik. Apuka kilép. A tiz ujja maszatos, aranyporos. A szeme könnyes. A konyhába igyekszik. Amint Janikát meglátja, rögtön bezárja az ajtót. A kulcsot is levonja.

      – Mars be!

      Janika visszavonul.

      Apuka sokáig künn időz. Mikor visszatér, Janika egészen ott áll lábujjhegyen a titokzatos ajtónál, és hallgatódzik.

      Apuka a fejét csóválja.

      Janika lábujjhegyen fut hozzája.

      – Apuka, én csak…

      – Hát nem várhatsz? Hiszen már mingyárt alkonyodik!

      – De apuka én…

      – Micsoda erőszakos ember vagy te! Mars be!

      És toppant is haragjában.

      – Apuka, – könyörög remegve Janika, – csak egy picit… egy picikére talán… nyitva hagyhatná az ajtót…

      Szinte egész testében reszket. A szeme csupa tűz és esdeklés.

      Apuka azonban hajlíthatatlan.

      – Nem szabad, no nem szabad. Hallatlan kiváncsiság! Hányszor mondjam még, hogy az angyalkák nem tűrik! Értsd meg, hogy az angyalkák nem tűrik!

      – De én csak éppen, hogy csak egy picit, egy igen picit benéznék, hogy… hogy… csak azt nézném, hogy… hátha köztük van Pistuka is?

      A MAZSOLA

Dódi 4 éves.Gizi 4 éves.Selypitve beszél mind a kettő.

      – Dódi.

      – No.

      – Dódi kelj fel.

      – Minek?

      – Reggel van.

      – Nem.

      – De kelj fel.

      – Még alhatnám.

      – Ne aludjál.

      – De alszom.

      – Ne aludjál.

      – Csak azért is.

      – Játszunk.

      – Mit?

      – Te légy Feri bácsi, én leszek a Rózsi néni.

      – Jó.

      – Hát kezdd.

      – Kezit csókolom, jó estét kivánok, Rózsi kisasszony.

      – Jó estét Réz úr.

      – Hogy van, Rózsi kisasszony?

      – Köszönöm, jól, Réz úr.

      – Ma szép idő van, Rózsi kisasszony.

      – Szép, Réz úr.

      – A csillagok ragyognak, Rózsi kisasszony.

      – Ragyognak, Réz úr.

      – Olyan szépek, mint a maga szemei.

      – Ne izéljen, Réz úr.

      – Én inkább nézem a maga szemeit Rózsi kisasszony, mint a csillagokat.

      – De furcsákat mond, Réz úr.

      – Tudja mit, Rózsi kisasszony?

      – Mit Réz úr?

      – Csókoljuk meg egymást.

      – No nem!

      – Engedje meg.

      – Nem szabad, Réz úr.

      – Miért nem kisasszony?

      – A mama meglátja.

      – A konyhában van.

      – A gyerekek itt vannak, Réz úr?

      – A gyerekek? Dódi, Giza gyertek ide. Madár van a zsebemben. Püj püj-püj-tyin-tyin-tyin! De szép kis aranyos madár. Dugjátok csak ide a fejeteket a kabátom alá.

      – Jaj, de huncut maga Réz úr.

      – Csitt. No most hamar.

      – Czp-czp-czp. Jaj, a gyerekek! Láttatok valamit?

      – Láttunk.

      – Mit láttatok?

      – Azt, hogy csókolództatok.

      – Meg ne mondjátok a mamának!

      – De megmondjuk.

      – Kaptok cukrot.

      – Nem kell.

      – Kaptok piros tojást.

      – Nem kell.

      – Hát mi kell, az Isten áldjon meg benneteket.

      – Nekünk az a kifli kell.

      – Melyik kifli?

      – Ott fenn.

      – De hiszen az a holdvilág.

      – Az kell.

      – Azt nem lehet levenni.

      – De lehet.

      – Nem lehet, mert az égen van.

      – Eredj föl a létrán.

      – Nem megyek föl.

      – Hanem