Janos Vitez. Sandor Petofi

bocsátotta fejét,

      Hogy visszanyerhesse elfogyott erejét.

      Az álom őt odavitte, ahonnan jött,

      Iluskája pihent hű karjai között,

      Mikor a kisleányt csókolni akarta,

      Hatalmas mennydörgés álmát elzavarta.

      Szétnézett a puszta hosszában, széltében;

      Nagy égiháború volt keletkezőben.

      Oly hamar támadott az égiháború,

      Mily hamar Jancsinak sorsa lett szomorú.

      A világ sötétbe öltözködött vala,

      Szörnyen zengett az ég, hullt az istennyila;

      Végtére megnyílt a felhők csatornája,

      S a tó vize sűrű buborékot hánya.

      Jó hosszú botjára Jancsi támaszkodott,

      Lekonyította a karimás kalapot,

      Nagyszőrű subáját meg kifordította,

      Úgy tekintett bele a vad zivatarba.

      De a vihar ami hamar keletkezett,

      Oly hamar is hagyta el megint az eget.

      Megindult a felhő könnyü szélnek szárnyán,

      Ragyogott keleten a tarka szivárvány.

      Subájáról Jancsi lerázta a vizet,

      Miután lerázta, ujra utnak eredt.

      Mikor a nap leszállt pihenni ágyába,

      Kukoricza Jancsit még vitte két lába.

      Vitte őt két lába erdő közepébe,

      Sűrű zöld erdőnek sötét közepébe;

      Ott őt köszöntötte holló károgása,

      Mely épen egy esett vadnak szemét ásta.

      Sem erdő, sem holló őt nem háborgatván,

      Kukoricza Jancsi ment a maga utján;

      Erdő közepében sötét ösvényére

      Leküldte világát a hold sárga fénye.

      6

      Az idő járása éjfél lehetett már,

      Mikor szemébe tünt egy pislogó sugár.

      Amint közelebb ért, látta, hogy ez a fény

      Ablakból világít az erdő legmélyén.

      Jancsi e látványra ekkép okoskodék:

      “Ez a világ aligha csárdában nem ég;

      Bizonyára ugy lesz — hál’ a jóistennek!

      Bemegyek az éjre, benne megpihenek.”

      Csalatkozott Jancsi, mert az nem volt csárda,

      Hanem volt tizenkét zsiványnak tanyája.

      Nem állott üresen a ház, a zsiványok

      Mind a tizenketten odabenn valának.

      Éjszaka, zsiványok, csákányok, pisztolyok...

      Ha jól megfontoljuk, ez nem tréfadolog;

      De az én Jancsimnak helyén állt a szíve,

      Azért is közéjük nagy bátran belépe.

      “Adjon az úristen szerencsés jó estét!”

      Mondott nekik Jancsi ilyen megköszöntést:

      Erre a zsiványok fegyverhez kapának,

      Jancsinak rohantak, s szólt a kapitányok:

      “Szerencsétlenségnek embere, ki vagy te?

      Hogy lábadat mered tenni e küszöbre.

      Vannak-e szüleid? van-e feleséged?

      Akármid van, nem fog többé látni téged.”

      Jancsinak sem szíve nem vert sebesebben

      E szókra, sem nem lett haloványabb színben;

      A zsiványkapitány fenyegetésire

      Meg nem ijedt hangon ily módon felele:

      “Akinek életét van miért félteni,

      Ha e tájt kerüli, nagyon bölcsen teszi.

      Nekem nem kedves az élet, hát közétek,

      Bárkik vagytok, egész bátorsággal lépek.

      Azért, ha úgy tetszik, hagyjatok életben,

      Hagyjatok ez éjjel itten megpihennem;

      Ha nem akarjátok ezt: üssetek agyon,

      Hitvány életemet védeni nem fogom.”

      Ezt mondta, nyugodtan a jövendőt várva,

      A tizenkét zsivány csodálkozására.

      A kapitány ilyen szókat váltott véle:

      “Egyet mondok, öcsém, kettő lesz belőle;

      Te derék legény vagy, azt a bátor szented!

      Téged az isten is zsiványnak teremtett.

      Éltedet megveted, a halált nem féled...

      Te kellesz minekünk... kezet csapunk véled!

      Rablás, fosztogatás, ölés nekünk tréfa,

      E derék tréfának díja gazdag préda.

      Ez a hordó ezüst, ez meg arany, látod?...

      Nos hát elfogadod a cimboraságot?”

      Furcsa dolgok jártak Jancsi elméjében,

      S tettetett jókedvvel szólt ilyeténképen:

      “Cimborátok vagyok, itt a kezem rája!

      Rút életemnek ez a legszebb órája.”

      “No, hogy még szebb legyen,” felelt a kapitány,

      “Lássunk, embereim, az áldomás után;

      Papok pincéjéből van jó borunk elég,

      Nézzük meg a kancsók mélységes fenekét!”

      S a kancsók mélységes fenekére néztek,

      S lett eltemetése fejükben az észnek;

      Maga volt csak Jancsi, ki mértéket tartott,

      Kinálgatták, de ő aprókat kortyantott.

      Álmot hozott a bor latrok pillájára...

      Jancsinak sem kellett több, ő csak ezt várta.

      Mikor a zsiványok jobbra, balra dőltek,

      Jancsi a beszédet ilyformán kezdé meg:

      “Jó éjszakát!... nem kelt föl titeket sem más,

      Majd csak az itéletnapi trombitálás!

      Élete gyertyáját soknak eloltátok,