Janos Vitez. Sandor Petofi

majd elvette eszét;

      Jancsi gazdája bőg, mint aki megbőszült:

      “Vasvillát, vasvillát!... hadd szúrjam keresztül!

      Jaj, a zsivány! jaj, az akasztani való!

      Hogy ássa ki mind a két szemét a holló!...

      Ezért tartottalak? ezért etettelek?

      Sohase kerüld ki a hóhérkötelet.

      Elpusztulj előlem, többé ne lássalak!”

      Jancsi gazdájából így dőltek a szavak;

      Fölkapott hirtelen egy petrencés rudat,

      A petrencés rúddal Jancsi után szaladt.

      Kukoricza Jancsi elfutott előle,

      De koránsem azért, mintha talán félne,

      Markos gyerek volt ő, husz legényen kitett,

      Noha nem érte meg még husszor a telet.

      Csak azért futott, mert világosan látta,

      Hogy méltán haragszik oly nagyon gazdája;

      S ha ütlegre kerül a dolog, azt verje,

      Ki félig apja volt, ki őt fölnevelte?

      Futott, míg a szuszból gazdája kifogyott;

      Azután ballagott, megállt, meg ballagott

      Jobbra is, balra is; s mindevvel mit akar?

      Nem tudta, mert nagy volt fejében a zavar.

      4

      Mikorra a patak vize tükörré lett,

      Melybe ezer csillag ragyogása nézett:

      Jancsi Iluskáék kertje alatt vala;

      Maga sem tudta, hogy mikép jutott oda.

      Megállt, elővette kedves furulyáját,

      Kezdte rajta fújni legbúsabb nótáját;

      A harmat, mely ekkor ellepett fűt, bokort,

      Tán a szánakozó csillagok könnye volt.

      Iluska már aludt. A pitvar eleje

      Volt nyár idejében rendes fekvőhelye.

      Fekvőhelyéről a jól ismert nótára

      Fölkelt, lesietett Jancsi látására.

      Jancsinak látása nem esett kedvére,

      Mert megijedt tőle, s ily szót csalt nyelvére:

      “Jancsi lelkem, mi lelt? mért vagy oly halovány,

      Mint az elfogyó hold bús őszi éjszakán?”

      “Hej, Iluskám! hogyne volnék én halovány,

      Mikor szép orcádat utószor látom tán...”

      “Jancsikám, látásod ugyis megrémített:

      Hagyd el az istenért az ilyen beszédet!”

      “Utószor látlak én, szivem szép tavasza!

      Utószor szólt itten furulyám panasza;

      Utószor ölellek, utószor csókollak,

      Örökre elmegyek, örökre itt hagylak!”

      Most a boldogtalan mindent elbeszéle,

      Ráborúlt zokogó kedvese keblére,

      Ráborúlt, ölelte, de képpel elfordult:

      Ne lássa a leány, hogy könnye kicsordult.

      “Most hát, szép Iluskám! Most hát, édes rózsám!

      Az isten áldjon meg, gondolj néha reám.

      Ha látsz száraz kórót szélvésztől kergetve,

      Bujdosó szeretőd jusson majd eszedbe.”

      “Most hát, Jancsi lelkem, eredj, ha menned kell!

      A jóisten legyen minden lépéseddel.

      Ha látsz tört virágot útközepre vetve,

      Hervadó szeretőd jusson majd eszedbe.”

      Elváltak egymástól, mint ágtól a levél;

      Mindkettejök szive lett puszta, hideg tél.

      Könnyeit Iluska hullatta nagy számmal,

      Jancsi letörölte inge bő ujjával.

      Indult; nem nézte egy szemmel sem, hol az ut?

      Neki úgyis mindegy volt, akárhova jut.

      Fütyörésztek pásztorgyermekek mellette,

      Kolompolt a gulya... ő észre sem vette.

      A falu messzire volt már háta megett,

      Nem látta lobogni a pásztortüzeket;

      Mikor utójára megállt s visszanézett,

      A torony bámult rá, mint sötét kisértet.

      Ha ekkor mellette lett volna valaki,

      Hallotta volna őt nagyot sóhajtani;

      A levegőeget daruk hasították,

      Magasan röpűltek, azok sem hallották.

      Ballagott, ballagott a halk éjszakában,

      Csak nehéz subája suhogott nyakában;

      Ő ugyan subáját gondolta nehéznek,

      Pedig a szive volt oly nehéz szegénynek.

      5

      Mikor a nap fölkelt, s a holdat elküldte,

      A puszta, mint tenger, feküdt körülötte;

      A nap fölkeltétől a nap enyésztéig

      Egyenes rónaság nyujtózkodott végig.

      Nem volt virág, nem volt fa, nem volt bokor ott,

      A harmat apró gyér füveken csillogott;

      Oldalvást a napnak első sugarára

      Fölpiroslott egy tó; környékezte káka.

      A tónak szélénél a káka közepett

      Egy hosszú nyakú gém eledelt keresett,

      És a tó közepén gyors halászmadarak

      Hosszú szárnyaikkal le s föl szállongtanak.

      Jancsi csak ballagott sötét árnyékával

      S elméjének sötét gondolkozásával;

      Az egész pusztában széjjel sütött a nap,

      De az ő szivében éjek éje maradt.

      Mikor a nap elért az ég tetejére,

      Eszébe jutott, hogy falatozni kéne,

      Tennap ilyen tájban evett utójára,

      Meg alig is bírta már lankadó lába.

      Letelepűlt, elővette tarisznyáját,

      Megette maradék kevés szalonnáját.

      Nézte őt a kék ég, a fényes nap... alább

      Ragyogó szemével a tündér délibáb.

      A kis ebéd neki jóízűen