Visszatérés. Michael Lackner

Cseszd meg! – morogta Jack, a telefonhoz nyúlva. – Bárki vagy is, nem ismertelek korábban, nem ismerlek most sem, és a jövőben sem akarlak ismerni – motyogta Jack, nehezen artikulálva mondandóját.

      - Ahhoz képest, hogy az embered azt mondta, jelenleg teljeséggel képtelen vagy bármilyen kommunikációra, egész szépen összeraktál egy mondatot, még ha az nehezen is érthető – reagált erre egy számára ismerősnek tűnő mély férfihang.

      - Ki a túró vagy te? – kérdezte Jack gyanakvóan.

      - Peter.

      - Peter? Nem ismerek semmilyen Petert, egyébként három napja nem aludtam egy percet sem – füllentette Jack, bár amilyen állapotban volt, ez számára nem tűnt hazugságnak. – Ezért bárki is vagy, most nem fogok veled beszélni, mert alváshiányom van – Jack ezzel lezártnak tekintette a maga részéről a beszélgetést. A telefont odadobta Joséhoz, majd ismét beájult a földön.

      Három órával később, mikor José ismét megjelent a telefonnal a kezében, már nem volt szükség sem vízre, sem rugdosásra az ébresztéshez. Jack az első „Amigo” szóra felült és szó nélkül átvette a telefont.

      - Valószínűleg a Földön sok millió Peter él, de én egyet sem ismerek közülük – kezdte a beszélgetést.

      - Peter vagyok, a főnököd – jelezte az ismerős hang, hogy egy Petert azért ismernie kellene.

      - Nincs főnököm, szabadúszó vagyok, szabadon úszok az alkoholban – próbált vicceskedni Jack.

      - Peter Hammersmith FBI – váltott komolyra a telefonvonal túlsó végén levő hang.

      Na, aztán téged végképpen nem ismerlek, s erre minden okom megvan – vette továbbra is komolytalanra a figurát Jack.

      - Őszintén szólva, nem érdekelnek az okok, beszélnünk kell – válaszolta határozottan Peter.

      - Emlékszel 2003-ra? – kérdezte Jack, immáron ő is a maximális komolysággal.

      - Ki ne emlékezne? – Peter hangjában most némi nyugtalanság érződött.

      2003-ban Jack volt az FBI New-Yorki irodájának a legjobb elemzője. Igazság szerint az FBI legjobb elemzője, sőt Amerika valamennyi ügynökségének a legjobb elemzője volt. Húszas éveinek a végén járt, de senki sem kérdőjelezte meg: ő a legjobb a szakmában. Nem volt olyan részinformáció, adatmorzsa, ami elkerülte volna a figyelmét a nyomozásai során, és ne indította volna be azonnal a vészcsengőt az agyában. Gyakorlatilag az az ügy, amit megkapott, az meg volt oldva, csupán az volt a kérdés, hogy pár napon vagy pár héten belül sikerült neki.

      2003-ban több terrortámadás is történt Amerikában, Ázsiában és Európában. Két évvel voltunk túl az Egyesült Államok ellen elkövetett példátlan merényleten, aminek többek között a New York-i ikertornyok is áldozatául estek. A világ rettegésben élt, egymást követték a terrorakciók és katonai ellenakciók. A 2003-as robbantásokat és merényleteket is természetesen az al-Káida illetve bin Laden számlájára írták, de Jack rájött, hogy ebben az eseménysorban van négy kakukktojás. Ezek ugyan nem jártak sok emberáldozattal, de komoly sajtóvisszhangot váltottak ki, s így tökéletesen alkalmasak voltak a feszültség folyamatos fenntartására a nyugati és a közel-keleti országok között. Jack biztos volt benne, ezeket az akciókat a CIA szervezte és hajtotta végre, csupán azért, hogy továbbra is okot adjon a fegyverkezési hajsza fokozására, az arab, iszlám államok elleni harc támogatására.

      Mikor előterjesztette egyértelmű bizonyítékait főnökeinek, nagyon gyorsan az Ovális teremben találta magát. Az Elnök esélyt sem adott neki, hogy megszólaljon, kifejtse érveit, előtárja bizonyítékait. Egyértelműen közölte vele: ha van még bármilyen szakmai karriercélja a rövid földi életében, akkor mindent elfelejt, minden bizonyítékot megsemmisít, ami ezzel az üggyel kapcsolatos. Jack még sosem érezte magát ennyire megalázott helyzetben: kifelé jövet csak annyit mondott főnökének, Peter Hammersmith FBI irodavezetőnek: ez volt az utolsó eset, amikor ezt lenyeli és végrehajtja a parancsot.

      - S ugye 2011-re is emlékszel? – fokozta a nyomást Peteren Jack, mire csak egy halk morgás volt a válasz.

      A 2003-as incidens után Jack munkája akadálymentesnek tűnt. Sikert sikerre halmozott, gyakran volt vendége magasszintű nemzetbiztonsági tanácskozásoknak, sőt az Elnök többször személyesen is találkozott vele. Nem szóltak bele a munkájába, nem kapott utasítást, hogy merre vizsgálódjon és merre ne, s bár néha volt olyan érzése, hogy bizonyos ügyektől távol tartják, összességében nem érezte sértve az igazságérzetét.

      2011-ben a közvéleményt nagyon foglalkoztatta egy gyilkosságsorozat, ami ugyan a korábbi években történt, de csak abban az évben derült rá fény: Texasban egy farmon találtak öt női holttestet. A farm tulajdonosa egy rosszhírű, erőszakos, többszörösen büntetett fekete fickó volt. Az öt holttest pedig öt luxusprosti, vagy mondjuk inkább escort lány volt, akik az elmúlt években tűntek el nyomtalanul. Bár közvetlen kapcsolatot nehéz volt találni az escort lányok és a fekete farmer között, a rendőrség gyorsan lezárta az ügyet a fekete fickót megvádolva a gyilkosságsorozattal. A bíróság is gyors volt és határozott: halálra ítélte a farmert. S bár Amerikában évek, illetve gyakran évtizedek telnek el úgy, hogy a halálraítéltek ülnek a halálsoron és nem kerül sor a kivégzésükre, itt valamiért minden gyorsan és hatékonyan működött. Júliusban meghozták a halálos ítéletet, s decemberre már ki is tűzték a végrehajtásának napját.

      Jack nem volt ebbe az ügybe bevonva: igazán csak annyit tudott róla, amennyi arról a sajtóban megjelent. November elején azonban váratlanul kapott egy levelet egy ismeretlentől. A borítékban néhány fotó volt, amely a meggyilkolt lányokat ábrázolta munka közben fehér férfiak társaságában, illetve egy fotó a fekete farmerről. Ezen kívül csupán egy üres lap volt a borítékban, melyre nagy betűkkel egy szó volt felírva: „Szerinted?”. Jacknek ennyi elég volt, hogy beinduljon az agya, kért két hét szabadságot Petertől, s elutazott Texasba. Két hét kellett ahhoz, hogy egyértelmű bizonyítéka legyen a fekete farmer ártatlanságáról és egy fehér szenátor bűnösségéről. Az igazát alátámasztó dokumentumokkal a kezében tért vissza New York-ba, és sétált be főnökéhez, Peterhez, aki figyelmesen végig hallgatta, igazat adott neki, s megígérte, hogy haladéktalanul intézkedik. Két nappal később hívatta Jacket. Sajnos a bizonyítékok elvesztek az elmúlt két napban, és ha ezekről bármilyen másolat maradt Jacknél, akkor annak még ma meg kell semmisülni.

      Nincs választása.

      De, volt. Jack felállt, és „le vagytok szarva!” felkiáltással otthagyta főnökét, az FBI-t, Amerikát, és az egész addigi életét.

      - Mivel ha jól hallom, pontosan emlékszel erre a két történetre – reagált Jack a morgásra –, nem kérdés, hogy nincs miről beszélnünk egymással.

      - Azóta eltelt 5 év, sok minden megváltozott – próbálkozott Peter.

      - Semmi sem változott, ugyanolyan faszfejek ülnek ugyanazon székekben, mint korábban.

      - S te ezt honnan tudod? A világ legeldugottabb helyén, folyamatos alkoholmámorban úszva? – szemétkedett Peter.

      - Tudom és kész, nincs miről beszélnünk – zárta rövidre Jack a beszélgetést, ezzel vissza is adta a telefont Josénak.

      Két nappal később csengett a telefon Peter Hammersmith asztalán a New-York-i irodájában.

      - Na, mi van? Meggondoltad magad? – vigyorgott a telefonba, amikor a titkárnője bekapcsolta a külföldről jövő hívást.

      - Cseszd meg! Cseszd meg, és harmadszorra