Egy diszlexiás-diszgráfiás gyógypedagógus története. Maulbeck Petronella

siket nem vagyok, de egészen hároméves koromig nem beszéltem.

      Óvodáskor

      Óvodába Regefalva kis egycsoportos intézményébe jártam. Amikor én megérkeztem, a bátyám akkor ment iskolába, így nem voltunk együtt. Az óvodában javasolták a logopédust, ugyanis bár már beszéltem, elég pösze voltam. Logopédushoz a közeli város, Kalap helyi gyógypedagógiai intézményébe kellett bejárnunk. Az első évben jó volt, mert volt két fiú, és az egyik papája vitt minket általában.

      Az utolsó évben engem is visszatartottak az óvodában. Indok volt elég: túl kicsi vagyok, nem bírnám el a táskát, nincs is meg minden hang, nehéz lenne az olvasás, sőt a logopédus közölte: hétéves kor előbb senkit se küldene iskolába. Így hát maradtam még egy évet. Ekkor már egyedül jártam logopédiára, anya vagy mama vitt a busszal. Gyalogoltunk fel Kalap község „piros iskolájába”, aminek a színe is az volt, de azért hívták úgy, mert a fogyatékosok, a piroslaposok jártak oda. Néha a folyosón ülve elméláztam azon, vajon ezek a gyerekek őrültek, vagy miért vannak ott? Nem értettem; néha olyannak tűntek, mint mindenki más, de néha rosszak voltak vagy kiabáltak.

      Volt közülük egy kislány, aki idősebb volt nálam, már iskolás. Az anyukája ott várta mindennap, és ezeken a napokon együtt mentünk haza egy busszal, mert Regefelván túl laktak, egy számomra jelenleg Átkozott helynek nevezett faluban. Ez a lány aranyos volt, kedves és csupa szeretet, olyan volt, mint a Down-os nagynéném, aki az utcánk végében lakott. Nagyon jókat beszéltünk, játszottunk együtt hazafelé, amíg anyukáink beszélgettek. Soha nem fogom őt elfejteni, bár lehet, ő nem is emlékszik rám. Egy csupaszív lány volt, aki feltétel nélkül bízott bennem. Ugye, milyen ritka ez manapság?

      Különösebben nem szerettem óvodába járni. Nem tudom, miért, de csak negatív emlékeim vannak, amikor visszagondolok rá. S az élet milyen furcsa: most gyógypedagógiai óvodában dolgozom óvónőként. Az óvónőimre most már szeretettel gondolok, de akkor nem kedveltem őket. Volt olyan, hogy nem keltem ki az ágyból, hogy ne kelljen menni oviba. Vagy hazaszöktem. Anya jött velem szembe, gyorsan bebújtam a farakás mögé, így anya nem vett észre. Aztán nagy cirkuszt rendezett: megy a gyerekért, gyerek sehol. Kerestek mindenfelé, én meg otthon ültem a hintaágyon.

      Hát igen, talán említettem már, nem voltam mintagyerek. Vannak még ilyen emlékeim: lelökök gyereket a hintáról; nekilöknek a babaháznak, az egész hátamról lejön a bőr; ledobok egy kisebb gyereket a lépcsőről, mert kinevetett, hogy szerinte csúnyán rajzoltam. Egy szó mint száz: nem voltam jó gyerek. Miért? Talán mert nem értette meg senki, ahogy beszélek, csak anya meg a bátyám otthon. Mert mindenben ügyetlen voltam, csúnyán rajzoltam, nem tudtam énekelni. Minden barátnőm elment iskolába, én meg maradtam…

      Tehát nem volt olyan jó az óvoda, de azért túléltem. Nem sok mindent csináltam ott, de otthon igen: több fejlesztőkönyvet „kinyírtam”, amíg anya a bátyámmal tanult, mert én is akartam, hogy foglalkozzanak velem.

      Általános iskola

      Általános iskolába is a helyi, regefalvi iskolába jártam, amiről annyit érdemes tudni, hogy mivel falusi iskola volt, a falu íratlan szabályai voltak rá igazak: csak az lehetett okos, jó tanuló, akinek az anyukája is az volt, vagy akinek a szülei tehetősek és befolyásuk volt a faluban. Mert ugye Regefalván mindenki ismert mindenkit. Elsőben még szép volt az élet, ennek ellenére – mily meglepő! – iskolába sem szerettem járni; második héten mindent összepakolva mentem haza, hogy én oda többet nem megyek.

      „Természetesen” megint volt egy kisfiú az osztályban, aki beszólt, milyen csúnyán rajzolok, és nekilöktem a táblának, majd fogtam mindent, összepakolva hazamentem. Ja, hogy órám volt? Még nem érdekelt.

      Igazából a suliban sosem voltam rossz tanuló, de túl jó sem. Anyának feltűnt, hogy cserélek pár betűt, főleg a magánhangzókat. A tanárnő válasza erre ez volt: „másoljon sokat, olvasson sokat, elmúlik”. Ettől fogva anya, aki mindig törődött a gyerekeivel és otthon volt gyesen, mert a bátyám betegségével volt rá lehetősége, mindennap egy oldalt másoltatott velem. Ugye biztosan nagyon örültem neki? Szerintetek használt? Persze, amíg tudtam koncetrálni, de utána nem. Szépen állandó tagja lettem a könyvtárnak is és mindig hoztam egy könyvet olvasni. Rengeteget olvastam, még a misén is én olvastam fel a példabeszédet. Volt, amikor nagyon szépen ment, de ha tévesztettem is, szebben olvastam, mint a pap.

      Ahogy a bátyám is idősödött, vele is lettek problémák. Ott is jelzett anya, de vajon milyen választ kapott a tanárnénitől?

      „Angyalkám, téged tanítottalak a napköziben, te sem tudtál jobban írni, mit vársz a fiadtól? Jó neki a hármas.” Miért is? Tehát ezek után mi nyelvtanból hármasok voltunk.

      Hiába tudtuk az összes szabályt akár visszafelé is elmondani, alkalmazni nem tudtuk.

      Mi ebbe bele is törődtünk, szépen éldegéltünk az iskola mindennapjaiban. Bátyám első „pofonját”, amit sosem tudott a család feldolgozni, akkor kapta, amikor hetedikes korában újból műtétre került sor, s hiányzott az iskolából két hónapot.

      Az osztálytársai nem látogatták meg, csak egy kislány jött, hozta a házit szorgalmasan. Bátyámat sajnos mindig kiközösítették, csúfolták a vágásai miatt, és hogy a bal kezén csak négy ujja van. Már az óvodában sem fogadták el: az egyik kislány kezét nem foghatta meg, mert „okos” szülei azt hitték, elkapja, és utána neki is négy ujja lesz. Hozzáteszem, művelt szülőkről volt szó. Nem hívták meg születésnapokra, még az sem, akit a legjobb barátjának hitt. Mit mond ilyenkor a szülő? Bármit mondhat, még most is fáj nekem is, ha visszatekintek rá. Sokszor a gyerekek a legkegyetlenebbek. Aztán hetedikben év végére négy tanulónak lett ugyanolyan az átlaga, ami a harmadik legjobb átlagnak számított az osztályban – ám csak egy jutalomkönyv volt.

      Igen, az egyik a bátyám volt, aki két hónapot hiányzott, mellékesen diszlexiás-diszgráfiás volt, amit persze akkor nem tudtunk. Azt hiszitek, ő kapta a könyvet? Nem, nem, egy másik fiú, aki mindig vitt virágot az osztályba… Lehet, hogy a bátyám is vitt volna, ha tudott volna iskolába járni.

      Tehát Eriknek igen nehézkesek voltak az általános iskolai évei, de rám mindig számíthatott, hisz’ én, ha kellett, megvédtem azoktól, akik bántották.

      Én az általános iskolában sohasem éreztem volna, hogy kevesebb lennék társaimnál, mert azért okos voltam, valljuk be. Hozzám jártak matekozni, mert én mindent egyből megértettem. Emlékszem, egy kis könyvből volt mindig a matematika témazáró. „A” és „B” csoportos volt – a nagy iskolában biztosan használták is, de mi mindig az A-t írtuk.

      Kivéve engem, mert én unatkoztam és megírtam a „B”-t is. Így is ötös lett, mert persze így mind a kettőt beszámították. Ez sem volt valami jó pedagógiai módszer, de mindegy. A nyelvtant leszámítva minden jól ment, azaz… sajnos az énekhez, a technikához és a rajzhoz később sem volt tehetségem. A viselkedésem sem sokat változott: szinte minden évben kaptam beírást; úgymond minden „buliban” benne voltam. Jó sok sérüléssel voltam tele állandóan, ezekről is tudnék mesélni, de annyira nem fontosak.

      Amikor én hatodikos lettem, bátyám középiskolásként már egy Paradicsom nevű megyeszékhelyre járt suliba. Ekkor szűnt meg a regefalvai általános iskola felső tagozata. Ehhez az a rövid történet tartozik, hogy igazából ötödikesek voltunk, amikor ez először felmerült. Ekkor két osztálytársam – akik a természetesen a felső rétegből valók voltak – átment a már említett Átkozott helyi általános iskolájába. Én is gondolkodtam rajta, hogy átmegyek, de ekkor jött az, hogy