Szirmay Ilona: Történeti regény. Gaal József

vadakat, harsány kurjongással kergetve őket a halált osztogató csöveknek elejibe. Sűrű puskaropogás a lövészek bal szárnyára vonta a figyelmet, s a tüzes Szodoray már nyughatatlanul tekintgete arra, midőn jobbra tőle egyenesen a vadászok vonalában egy szarvas hatalmas fejdísze emelkedék föl a sűrűből, melyhez nagyságra hasonlót még Boldizsár nem látott. Nem állhata ellent vágyának a királyi vadat elejteni, de leshelyéből a bokor sűrűsége miatt rá lőni nem lehetvén, közelített a, min eléggé bámult, az egész vadászi zaj daczára is csendesen s kényelmesen mozgó szarv felé, melynek tulajdonosa kedvére látszatott legelni; már legjobb lövéstávolságban volt üldözőjétől, midőn a bokrok között hirtelen eltűnt. Ezen sebességből itélve a szarvas vagy lefeküdt, vagy valamely földkonyulatba leereszkedék. Tanakodva álla itt egy darabig Szodoray, bele nyomuljon-e a már itt igen sűrű cserébe, melynek csergése az állatot időnek előtte fölijesztené, vagy előbbi helyére visszatérjen, s az utolsóra határozá magát, remélvén, hogy az üldözött előbb-utóbb kezébe kerül a vadászat folytában, midőn egy harsány beható asszonyi sikoltás csapott fülébe. A két testvérnek, mint külsejök, úgy hangjok is igen hasonló vala, s annál inkább sietett Boldizsár, mert nem tudá, melyiket fenyegeté veszedelem. Az első kiáltásra több következék, s egynéhány puska s férfihangok durranának belé. Kilépvén a csalitból, a fenn említett szikla mellett húsz vagy harmincz embert látott küzdeni. Először is Szirmay István tűnt szemébe, egy oláh pór-öltözetű emberrel birkózva, kitől is rövid küzdés után a földre csapaték; Szodoray méltó haragra lobbanva ragadá puskáját, s a vakmerő pórnak irányozá: ez észre vevé a veszélyt, s hosszában a földre veté magát épen, midőn Boldizsár csövét elsüté, s a rablónak szánt golyó Szirmay Mária szívét találá, kit ennek háta mögött tartott ölében egy haramia; mert ki nem gyanítaná olvasóink közül, hogy a támadók Pintye Gregor s emberei voltak. Kivont karddal vága közibök Boldizsár, s az első, ki útját gátolá, halva dűlt el; de csak most vevé észre, mily egyenetlen tusába bocsátkozék, mert a haramiák ellen, egy-kettőt kivévén, csak Bogdanu s emberei harczoltak, s ezek is már futásnak eredtek, mire a haramiák is nagy sebesen vissza vonták magokat, s midőn az ösvénybe kanyarodtak, melyen az erdő áttörhetetlen sűrűsége miatt egy darabig futni kénytelenek valának, úgy rémlék Szodoraynak, mintha egyikök ölében Ilkáját látta volna elragadtatni, és magát s minden veszedelmet felejtve rohant a rablók után, kik egész élte boldogságát vitték magokkal.

      A többi vadászok ezen csak kevés perczekig tartó zajt eleinte, mint efféle mulatságokban nem ritka lármát megveték, csak későbben sejtvén veszedelmet, mire távolabb állásaikról a csatatérhez érkeztek, a haramiák szép zsákmányukkal már jól elhaladtak s a messze üldöző lövészektől, az elragadott leány és megmentésére törekvő kedvese kora segedelmet nem várhattak.

      ÖTÖDIK SZAKASZ

      Melyben az előbbi baj még nagyobbá lehetne, ha segítség nem érkeznék. – Egy új személy, ki keveset tesz, de a helyett sokat beszél. – Tudósítás új szerencsétlenség felől.

      Már a rablók azon helyhez értek, hol a fák ritkulása miatt lehetséges volt az erdő belsejébe eloszlaniok, s honnan minden üldözésnek daczoltak volna, midőn az ösvény ellenkező részén egy sűrű bokor mellől emberek jöttek elő, az első Szodoray segítség kiáltásaira tüstént kardot rántott, de minekelőtte hasznát vehette volna, már a földre terült Pintye Gregor izmos jobbja alatt, de esésben ennek lábát megragadta s míg a baljában félholtan fekvő Szirmay Ilona által terhelt haramia magát ezen bilincsekből szabadítani igyekezett, erősebb karok ránták ki szép zsákmányát öléből, Pintye Gregor föltekinte s rettenetes ellensége Karácson Tivadar állt előtte vármegyei hajdúkkal.

      – A fekete kopó! – kiáltá egy czimbora s ijedve futottak a többiek az erdőbe; közrémülésöket látván vezérök, nem tartá tanácsosnak egyedül megállani a sarat s példájokat követé, épen midőn Tivadar a megmentett leányt egy hajdúnak adván, ellene emelé kardját. Gregor könnyebb menekedése végett hátra lökött két maga előtt álló rablót, ezek Karácsonra dűltek, ki őket egy sújtással a földre teríté. A hajdúk üldözőbe vevék a haramiákat, de nem soká minden siker nélkül tértek vissza, az erdő homályában elvesztvén minden nyomot. Szodoray és utána a vadászok is elérkeztek, az első forrón szorítá karjai közé ismét eszmélni kezdő kedvesét s a pázsitra ülteté, hol ez ijedtségéből kigyógyult.

      Forduljunk most azon bajnokhoz, kinek kardja oly bátran és nagy tetteket igérőn hagyta el hüvelyét és mégis a kegyetlen sors egy máramarosi zsivány képében vérszomja kielégítése nélkül porba sújtá az éles aczélt urával együtt. Most fölemelkedék nem legpuhább fekvéséből s mérges körülnézés között bal lábát félölnyire a jobb elibe és balkezét csipejébe tevé, jobbjával kardját a földbe döfé, orra a homlok felé emelkedett, míg ennek bőre redőkben vonult le a szaguló érzék lakja felé; háromszor nyilt ajaka, de ugyan annyiszor nyomá a harag vissza hangjait, míg végre az indulat e szavakban tört utat magának: – Barbaroza pogányhalál. Hol van a gazember, ki egy dragonyos kapitányt s a római szent birodalom lovagját a földre merte teríteni? Akasztassátok föl tüstént, mert kardomra oly pórvér nem méltó s azért is nem döftem keresztül.

      Még csak most vonta az idegen mindnyájok figyelmét magára, ő egy magas kövér ember volt, élte közép szakaszában, hízott arczán, mely alatt csak alig pislogtak ki világoskék szemei és tetemes orrán a magyar bortövek minden nemei pirosan bimbóztak hosszan lefüggő szőke hajának árnyai alatt, vonásainak katonai rettenetességet kivánt adni, de inkább hasonlíta egy iszákos iskolamesterhez, ki nyírvesszővel a kezében rémíti tanítványait. Testét meggyszín posztó kabát fedezte térdig leérve, hol az iszonyú lovagcsizmákat tőszomszédságban köszönté. Fején egy széles karamú hegyes kalap czifra tollakkal ékeskedék, védelmére mell- és hátvas és azon súlyos egyenes kosármarkolatú kard szolgált, melyet oly sikeretlenül vont elő hüvelyéből.

      – S kit kell sajnálnunk ezen szerencsétlenségért? – kérdé egy derék férfiú, ki előtt a többiek tisztelettel tértek ki. – Ha tudakoznom szabad – s alig bírta nevetését elnyomni a réz orrú bajnokon.

      – Én Donnerbaumsbergi Türkenfrasz Gottlieb Konrad Friderik vagyok, a római szent birodalom lovagja és több hatalmas potentátok ármádájában dragonyos kapitány – felelé a vitéz.

      – Örvendünk egy ilyen érdemes férfi jelenlétén. – Mondá az előbbi kérdező.

      – Nincs miért, sőt ijedni fogtok, meghallván jövetelem okát; – vága belé a dragonyos.

      – S mi lehetne oly rémületes?

      Bedugta kardját a kapitány, jobb lába mellé húzván a balt és balkezét a markolatra, jobbját övébe tévén, mérges tekintetét fontos hivatalossá változtatá és ünnepélyes hangon tudakozódék.

      – Én Szatmár és Máramaros vármegyék alispánjait keresem; az úton hallám meg, hogy ők a vadászattal delectálják magokat, és én ide fordultam.

      Kivála a vadászcsapatból négy férfiú s az első, fentebbi kérdezőnk magát és társait mutatá be a kapitánynak, mint a keresett személyeket.

      – Én Steinville generálistól jövök Transilvániából egy lamentábilis nunciummal: a krimiai tatárok számtalan sereggel Besztercze vidékére rontottak s az egész regiot depopulálják; a generális, bár a commandója alatt lévő hat regementnek vitézi valorát ismeri, kénytelen a sokaság előtt positióit odahagyni és bátorságosabb localitásba retirálni.

      – Én oda hagyván Hollandiát, hol utoljára a magas akaró Generális- statusok ármádájában voltam dragonyos