Az apró gentry és a nép. Mikszath Kalman

záth Kálmán

      AZ APRÓ GENTRY ÉS A NÉP

      OLVASÓHOZ – A NEM OLVASÓKRÓL.

(ELŐSZÓ, MELYET SZERZŐ RESTSÉGBŐL TISZA KÁLMÁN MINISZTERELNÖKKEL MONDAT EL.)

      HÁRMAN valának az asztalfőn, a Petőfi-szobor bankettjén. Tisza a legközepén frakkban. Jobbról Jókai attilában kokárdával a mellén, balról pedig Ráth Károly öklelő bajuszával. Körülöttük szemben és szerteszét mindenütt előkelő «matadorok» itták a hegy levét…

      Igy ittak, iddogáltak… Tisza letette szemüvegét: anélkül is rózsaszinü volt már a világ s elmerengett édesdeden Petőfi egyik költeményének tartalmán, hogy hányadik is már a pohár?

      Ha valaki elkiáltaná magát most: «Jerünk, verjük be a szabadelvü-kör ablakait!» Biz’ isten, velünk jönne Tisza is. Pompás kedélyben van mindenki. Egyszóval azon a fokon áll a bankett, hogy most már érdemes komolyan beszélni az irodalomról.

      – Magatok vagytok az oka, – mondja Tisza, – hogy a magyar ember nem foglalkozik most veletek annyit, mint azelőtt s hogy a nymbus csökkent, magatok se foglalkoztok magatokkal annyit, mint Bajzáék korában – hanem minket politikusokat nyakgattok.

      Ezen a themán aztán eleszmecseréztek egy darabig a Tiszáék tájékán.

      – De hát kivel foglalkozzunk most? Nincsenek Vörösmartyak, Bajzák, Petőfik, hanem apróbb emberek.

      – Lári-fári. Hiszen mindenki azon kezdi, hogy apró ember. Valamikor Deák Ferencznek is kilógott hátul az inge…

      – Nem az, nem! – veti ellen egy okos ember, – hanem Jókaiék után egy egész generáczió hiányzik – a ki átvehesse a nemzet koszoruit.

      – Hát hová lett az a generáczió? – csodálkozik Péchy Tamás.

      – Hüm, feleli Jókai. – Az bizony talán nem ért rá megteremteni. Ugy jártunk, mint az egyszeri ember a feleségével: olyan vén lányt vett el, hogy mindjárt unokákat szült neki: a fiakat kihagyta.

      Ezen aztán Péchy is elmosolyodott, mert a viczczeket ő is szereti.

      – No csak nevessetek a magatok baján, – mondja a miniszterelnök. Igazán tenni kellene már valamit. A minap körülbelül a nyár elején egy jó barátom vidéki kastélyában töltöttem egy kedélyes estét.

      Megleptem őket – mert nem szeretem, ha parádé van miattam.

      Hanem iszen mindegy az nekik. Olyan lukullusi lakomát csaptak, hogy a muszka császár sem eszik olyat. Volt ott minden, a mit csak nyujthat a modern czivilizáczió. Szőlő Velenczéből, baraczk Milánóból, fáczán, tengerirák. Egyszóval, a mi luxus csak van, az mind bőségben fölhalmozva a barátom házában. Nem nevezem meg, mert még kiirná valaki.

      Pedig nagy öröm az, ha az ember ilyen bőséget talál, ami aztán igazi tyúk és nem csak szinpadi, mint a Potemkiné volt. Mert nem készültek engem fogadni, nem várták, mégis mindenük van, a mit szemem szám megkiván. Bizony isten egész passzió ilyen gazdag országban miniszterelnöknek lenni.

      Hát egyszer aztán a lefekvés előtt a lelkem kivánt meg valamit. Legnagyobb bajom az idegesség, ezzel nem tudok elaludni.

      (– A rossz lelkiismeret kegyelmes uram! – akarta mondani Ráth Károly, de hirtelen a szájára ütött.)

      Az ellen használom nyáron az ostendei fürdőket, de különben is megszoktam már, hogy lefekvés előtt mindig valami könyven alszom el…

      Nem igen vagyok válogatós. Mindegy akármi. Hát a mint szobámig kisér szives házigazdám, mondom neki:

      «Tegyetek, kérlek valami könyveket az asztalomra, mert még olvasni szoktam ilyenkor.»

      «Olvasni szoktál? kérdé csodálkozó szemekkel. Ugyan ne rontsd a szemeidet kérlek. Nem kivánja azt a haza tőled…»

      «Magam mulatságára teszem. Ezt is irigylitek már tőlem.»

      Nosza, lett erre zavar, keresgélés a házban. Hallottam künn a diskursust, a parancsokat. A szolgák lihegve jelentették, hogy nem találnak sehol egy – könyvet.

      Végre a kertész (nagy memoriáju ember lehetett) visszaemlékezett, hogy a báró úr nagyapja valaha könyveket rakatott a padlásra.

      Csak aztán meg ne gyujtsatok ott valamit!

      Már félig le voltam vetkőzve, mert különben kijöttem volna a szobámból. Az ördög feküdjék nyugodtan egy olyan házban, melynek a tetején égő fáklyákkal járnak.

      Nem kellett soká várnom. A szolgák visszajöttek azzal, hogy a tyukok egészen pocsékká tették immár a főuri bibliothékát odafönn. Nem lehet azokhoz a könyvekhez emberi kézzel hozzá férni. Ha sok tudomány van bennök, az ugyan el van ott temetve örökre.

      Hallottam gazdám bosszankodó káromkodását.

      «Már most mi az ördögöt csináljak? Mit adjak a miniszterelnöknek? Szégyen, gyalázat!»

      Mai napig se tudom: úgy értette-e, hogy neki szégyen, vagy úgy, hogy nekem.

      – Hopp! Menjen valaki a korcsmároshoz. Annál láttam a minap egy ócska könyvet az almáriumon. Verjétek fel, azonnal adja ide…

      Néhány percz mulva megkaptam a könyvet. Az inas hozta be egy drága művű tálczán, mint valami tengerentúli csoda-delikateszt: A két felső lapja el volt szakítva, a többi is tele zsirfoltokkal.

      Mégis megismertem messziről. A Kákai Aranyos könyve volt én rólam.

      – Másnap aztán pironkodva, hebegve kért bocsánatot a gazda: hogy igy, hogy ugy…

      «Szivesen adtam volna – de bizony engedd meg, nincs nálam egyéb könyv mint az izé… izé…»

      «No, mondd ki már, hogy az: adókönyv. Ugy-e azt akarod mondani?»

* * *

      Eddig van, amit a miniszterelnök mesélt, – ha igazán elmonda e kis epizódot – én a magam részéről csak azt kivánom hozzátenni, hogy mindenesetre része lehet annak a százszor összeszidott kis kék könyvnek is abban, hogy a magyar közönség is kezdi feladni irodalmát s elzárkózik a szellem és a haladás elől, – de az elszegényedésen kivül ennek a közönynek, még erősebb, sokkal rosszabb okai lehetnek.

      Mig a terített fehér asztal görnyed a csemegéktől s mig a kisebbiken, a zöld asztalon ütik az alsót a királylyal, addig nem volna szabad üresen állnia a könyvasztalnak sem.

      Vagy igaz, hiszen ott van rajta a kalendárium.

      S ez, ütött-kopott naptár, mely magányosan hányódik ott, évről-évre, közelebb mutatja az ezredik esztendőt.

      Nagy idő ez is! Önök talán ugy tartják, hogy már eleget éltünk?

      ALFÖLDI EMBEREK

      A ROKKANT SZEKÉR

      AZ ALFÖLDÖN utaztunk egy kormánybiztossal s minthogy olyan dologban jártunk, a mely nem türt halasztást (névnapra kellett odaérnünk), kénytelenek voltunk sietni, következéskép nem ültünk vasútra, hanem szekeret fogadtunk Szőregen.

      De nem akarok sok szót szaporítani, a dolog magva az, hogy Horgos községben egy zökkenőnél összetört a tengelyünk s az én kormánybiztosom elkezdett éktelenül káromkodni.

      Az egyik falusi porta kapujából, mely e vidéken szokásos módon ugy ki volt sujtásozva piros paprika koszorukkal, mint egy ünneplő dolmány, öreg parasztgazda nézte nagy flegmával, mikép ül le egyszerre, megroppanva a szekér hátulja.

      Se nem nevetett rajta, se nem csodálkozott, épen csak olyanformán nézte, mint a hogy a felhőket szokás, a mikor mindegy neki akár keletnek mennek, akár nyugotnak.

      No már most mit csináljunk? Erre az eshetőségre nem volt az útitársamnak semminemü instructiója a magas kormánytól. A kocsisunk is kétségbe esett, annyi tudomány azonban mégis maradt benne, hogy egy vendégfával helyre lehetne ütni a dolgot, de hol vegyünk egy ilyen póttengelyt?

      – Hej földi, – szólítja meg a kormánybiztos a künn ácsorgó parasztot, – mit lehetne itt most csinálni?

      Az immel-ámmal közeledett s azután ugy foghegyről