Szeretve . Морган Райс

a csoport egyenesen feléjük tartott.

      – Szia Caitlin – szólította meg az egyik lány hamiskás hangon.

      Tiffany. Magas, egyenes szőke haj, kék szem, pálcika vékony termet. És tetőtől talpig a legújabb divat szerint öltözve.

      – Ki a barátod?

      Caitlin is nem tudta, hogy mit mondjon. Tiffany és barátai még soha nem álltak szóba vele. Még csak rá sem néztek. Most pedig meg volt döbbenve, hogy még a nevét is tudják. És most ők kezdeményezték a beszélgetést. Persze, tudta Caitlin, hogy neki aztán semmi köze nem lesz a beszélgetéshez. Calebet akarták. Elég rosszul eshetett nekik, hogy meg kellett alázkodniuk Caitlin előtt, azzal, hogy beszédbe elegyedtek vele.

      Ez nem sok jót ígért.

      Caleb biztosan érezte Caitlin nyugtalanságát, mert közelebb lépett hozzá, és átkarolta a vállát.

      Caitlin még soha ennyire nem volt hálás egy ilyen gesztusért.

      Újdonsült önbizalmával megtámogatva Caitlin megtalálta az erőt, hogy megszólaljon.

      – Caleb – válaszolta nekik.

      – És amúgy mi szél hozott ide benneteket? – kérdezte egy másik lány. Bunny.

      Ő kiköpött másolata volt Tiffanynak, kivéve, hogy barna volt. – Úgy tudtam, mintha elköltöztél volna, vagy ilyesmi.

      – Nos, visszatértem – válaszolta Caitlin.

      – Tehát, akkor te is új vagy itt? – kérdezte Tiffany Calebet. – Végzős vagy?

      Caleb mosolygott.

      – Igen, új vagyok itt – felelte rejtélyesen.

      Tiffany szeme felcsillant, mivel úgy értelmezte, hogy Caleb új diák az iskolában.

      – Nagyszerű – mondta. – Lesz nálunk egy parti ma este. Csak néhány közeli barátnak, de szeretnénk, ha ott lennél. És … ööö … te is, azt hiszem – mondta Tiffany Caitlinre pillantva.

      Caitlin érezte, hogy a harag növekszik benne.

      – Nagyra értékelem a meghívást, hölgyeim – mondta Caleb –, de sajnálattal kell kijelentenem, hogy Caitlinnek és nekem már van egy fontos elkötelezettségünk ma estére.

      Caitlin szíve duzzadt az örömtől.

      Győzelem.

      Ahogy nézte az összeomló arckifejezésüket, mint egy sor dominót, még soha nem érezte magát ilyen magabiztosan.

      A lányok csendesen – de az orrukat felemelve – elslisszoltak.

      Caitlin, Caleb, és Luisa ott álltak egymagukban. Caitlin kifújt egy nagy levegőt.

      – Jesszus! – mondta Luisa. – Azok a lányok soha nem állnak szóba senkivel. Még kevésbé hívnak meg valakit.

      – Tudom – mondta Caitlin, mint aki még mindig nem heverte ki a meglepetést.

      – Caitlin – mondta hirtelen Luisa, Caitlin karját megragadva. – Épp most jutott eszembe. Susan. Mondott valamit Samről. A múlt héten. Hogy Colemanékkel lógott valahol. Nagyon sajnálom, hogy csak most jutott ugrott be. De, talán ez segít.

      A Colemanék. Hát persze. Ott kell lennie.

      – Továbbá – folytatta hadarva Luisa –, mindannyian összejövünk ma este Franknél. El kell gyere! Annyira hiányoltunk téged. És persze, hozd Calebet is. Fantasztikus partinak ígérkezik. A fél osztály eljön. Ott kell lenned.

      – Hát nem is tudom…

      A beszélgetésüket egy csengő hangja szakította félbe.

      – Mennem kell! Annyira örülök, hogy újra itt vagy. Szeretlek. Majd hívj. Szia! – mondta Luisa Calebnek is integetve, majd megfordult, és elsietett a folyosón.

      Caitlin elképzelte magát újra a normális életben. Együtt lóg a barátaival, bulizik, normális iskolába jár, és hamarosan végez. Tetszett neki ez a kép. Egy pillanatra megpróbálta elnyomni az elméjében a múlt hét összes eseményét. Elképzelte, hogy semmi rossz nem történt.

      De aztán felnézett Calebre, és a valóság özönvízként zúdult vissza rá. Az élete megváltozott. Véglegesen. És soha nem változik vissza. Csak ezt még el kell fogadnia.

      Arról nem is beszélve, hogy megölt valakit, és a rendőrség is keresi. Hogy csak az idő kérdése, míg el nem fogják őt valahol. És ott van az a tény, hogy egy egész vámpírfaj keresi, hogy megöljék. Vagy ez a kard – amit keres –, ami meg tudná menteni egy csomó ember életét.

      Az élet biztosan nem olyan, mint volt, és nem is lesz olyan. Csak el kell, hogy fogadja a pillanatnyi valóságot.

      Rátette kezét Caleb karjára, és a bejárati ajtó felé vezette őt. Colemanék. Tudta, hol laknak, és volt benne logika, hogy Sam ott lebzsel náluk. Ha nincs az iskolában, akkor talán éppen most van náluk. Ez az, ahova most menniük kell.

      Amint kisétált az ajtón és megérezte a friss levegőt, rácsodálkozott, hogy milyen jó érzés újra kilépni az iskola ajtaján – ezúttal végleg.

      *

      Caitlin és Caleb átvágott a Coleman birtokon; a havas fű ropogott a lábuk alatt. A ház maga nem volt nagy – egy szerény farm helyezkedett el az országút mentén. De a ház mögött – a farm másik végében – volt egy pajta. Caitlin látta, hogy kisplatós teherautók parkolnak elszórtan a gyepen, és látta a lábnyomokat a havon, amelyek nagy forgalmat mutattak a pajta irányába.

      Ez volt, amit a legtöbb fiatal csinált Oakville-ben – együtt lógtak a másik pajtájában. Oakville inkább vidék volt, mint külváros, és megadta nekik azt a lehetőséget, hogy együtt legyenek egy olyan fedett helyen, amely elég távol állt a szülői háztól, és az öregeik vagy nem tudták vagy nem is érdekelte őket, mit csinálnak ott. Ez sokkal jobb volt, mint az alagsorban lógni. A szüleid nem hallottak semmit. És saját bejáratod volt. És kijáratod.

      Caitlin vett egy mély levegőt amint odament a pajtához, és elhúzta a nehéz faajtót.

      Az első dolog, ami megütötte az orrát, az a szag volt. Marihuána. A fű illatfelhői a levegőben úsztak.

      És ez az illat még keveredett az állott sör szagával. Túlságosan is.

      A második dolog, amit megérzett – és a továbbiakban még erősebben érezte –, egy állat szaga volt. Még soha nem volt ilyen kifinomult az érzéke korábban. Az állat jelenlétének meglepetése átszáguldott az érzékein, mintha ammóniába szagolt volna bele.

      Jobbra nézett, és ráközelített a szemével. Egy nagy rottweiler feküdt a sarokban. A kutya lassan felült, rábámult, és elvicsorodott. Egy mély, torokhangú morgást hallatott. Ez volt Butch. Most már emlékezett rá. A Colemanék csúnya rottweilerje. Mintha Colemanék szándékosan tartottak volna egy ilyen gonosz képű ebet.

      A Colemanokról mindig is rossz hír járta. A három testvérből – 17, 15, és 13évesek – a középső, Gabe, valamikor összebarátkozott Sammel. Egyik gyerek rosszabb volt, mint a másik. Az apjuk rég elhagyta őket, senki sem tudta hova ment, és az anyjuk sem volt soha körülöttük. Tulajdonképpen együtt nevelték fel egymást. A koruk ellenére mindig vagy részegek voltak vagy füveztek, és többször voltak az iskolán kívül, mint bent.

      Caitlin szomorú volt, hogy Sam velük lógott. Ez nem vezetett semmi jóra.

      Valahol a háttérben zene szólt. Pink Floyd. Wish You Were Here.

      Micsoda figurák – gondolta Caitlin.