Szeretve . Морган Райс

Felnézett az épületre, mintha csak vakáción lett volna, és most térne vissza a normális életbe. Egy rövid másodpercre még azt is elképzelte, hogy az elmúlt hetek eseményei csak őrült álmok voltak. Hagyta magát álmodozni, hogy minden teljesen normális, épp amilyen volt. Jó érzés volt.

      De amikor felpillantott, és Calebet látta maga mellett állni, tudta, hogy semmi sem normális. Ha volt valami bizarrabb, mint ide visszajönni, az a visszatérés Calebbel az oldalán. Igazán fura volt, ahogy belépett a régi iskolájába ezzel a gyönyörű, széles vállú, 190 cm-nél is magasabb, hosszúkás hajú férfival az oldalán, aki egy nyakat átölelő magas galléros fekete bőr viharkabátot viselt. Mintha csak egy tizenéves lányok közt népszerű magazin címoldaláról lépett volna ki.

      Caitlin elképzelte, milyen reakció lesz, ha a többi lány meglátja vele. Elmosolyodott a gondolatra. Soha nem volt különösebben népszerű, és természetesen a srácok sem szenteltek sok figyelmet neki. Nem volt népszerűtlen – volt néhány jó barátja –, de aligha volt a középpontjában a legnépszerűbb klikkeknek. Úgy tippelte, átlagos volt. Még így is eszébe jutott az érzés, ahogy egyes népszerű lányok megvetették őt, akik mind úgy tűntek, mintha összetartoznának, fennhordott orral sétálva végig a folyosókon, figyelmen kívül hagyva mindenkit, akit nem tartottak olyan tökéletesnek, mint ők maguk.

      Most talán majd észreveszik.

      Felmentek az iskola lépcsőjén, és beléptek a széles kétszárnyú ajtón. Caitlin rápillantott nagy órára: 8 óra 30 perc. Tökéletes. Az első órát csak most fogják elhagyni, és hamarosan megtelnek a folyosók. Ekkor kevésbé lesznek feltűnőek. És nem kell majd aggódniuk a biztonságiak vagy a folyosói engedélyek miatt.

      Mintegy végszóra, a csengő megszólalt, és másodperceken belül a csarnokok elkezdnek megtelni.

      Az oakville-i iskolában az volt a jó, hogy egy világ választotta el a rettenetes New York City középiskolától. Itt akkor is volt elegendő hely a folyosókon, ha mindenki ott volt. Nagy üvegablakok sorakoznak a falakon, amik beengedték a fényt és az ég látványát, és fákat láthattál amerre csak mentél. Ez már majdnem elég ahhoz, hogy hiányozzon. De csak majdnem.

      Caitlinnek elege lett az iskolából. Gyakorlatilag csak néhány hónapra volt az érettségitől, de úgy érezte, hogy többet tanult az elmúlt néhány hétben, mintha még néhány hónapig bent ülne az osztályteremben, és kapna egy hivatalos diplomát. Szeretett tanulni, de akkor is ugyanolyan boldog lesz, ha soha nem megy vissza.

      Ahogy végigmentek a folyosón, Caitlin ismerős arcokat keresett. Útjuk során többnyire másodikosokkal és harmadikosokkal találkoztak, és nem vett észre senkit a végzős osztályokból. De ahogy mások mellett elmentek, meglepődött azon a reakción, amit minden egyes lány arcán látott: szó szerint Calebre meredtek. Nem volt egy olyan lány sem, aki megpróbálta volna elrejteni, vagy akár csak képes lett volna másfelé nézni. Hihetetlen volt. Mintha csak Justin Bieberrel ment volna végig a folyosón.

      Amikor Caitlin megfordult, látta, hogy a lányok mind megálltak, és őket nézik. Többen egymásnak suttogtak.

      Ő Calebre nézett, és azon tűnődött, hogy ő is észrevette-e ezt. De ha igen, akkor sem mutatta jelét, és bizonyára nem is érdekelte.

      – Caitlin? – jött egy döbbent hang.

      Caitlin megfordult. Luisa volt ott, az egyik régi barátnője.

      – Ó, Istenem! – tette hozzá Luisa izgatottan, és karját széles ölelésre vetette. Barátságosan megölelték egymást. Jó érzés volt egy ismerős arcot látnia.

      – Mi történt veled? – kérdezte Luisa egy izgatott tempójú beszéddel, épp úgy, ahogy mindig is beszélt. A spanyol akcentusa azonnal kiszűrődött, mivel csak néhány éve költözött ide Puerto Ricóból. – Annyira össze vagyok zavarodva! Azt hittem, elköltöztél!? Küldtem üzenetet, és az IM-en is írtam neked, de soha nem válaszoltál…

      – Nagyon sajnálom – mondta Caitlin. – Elvesztettem a telefonom, és nem voltam számítógép közelébe, és…

      Luisa már nem figyelt. Calebet nézte, bámulta megbabonázva. A szája tátva maradt a szó szoros értelmében.

      – Kicsoda a barátod? – kérdezte végül szinte suttogva. Caitlin mosolygott: még soha nem látta a barátnőjét ilyen idegesnek.

      – Luisa, ő Caleb – mondta Caitlin.

      – Örvendek – mondta Caleb, és mosolyogva kezet nyújtott.

      Luisa csak bámult. Nyilvánvalóan annyira megdöbbent, hogy szólni sem tudott. Ránézett Caitlinre, nem értve hogyan foghatott meg Caitlin magának egy ilyen srácot. Már egy kicsit másképpen nézett Caitlinre, mintha nem tudná, hogy kis is ő.

      – Hm… – kezdte Luisa tágra nyílt szemmel – … te … hol … ti … hogyan találtatok egymásra?

      Egy másodpercre, Caitlin eljátszott a gondolattal hogyan válaszoljon. Elképzelte, hogy mindent elmond Luisának, de elmosolyodott erre a képtelen ötletre. Ez nem működne.

      – Találkoztunk … egy koncert után – mondta egyszerűen.

      Ez legalább részben igaz volt.

      – Jesszus, milyen koncerten? A városban? A Black Eyed Peas!? – kérdezte a hadarva. – Annyira irigyellek benneteket! Majd’ meghalok, hogy lássam őket!

      Caitlin elmosolyodott arra a gondolatra, hogy Caleb és egy rock koncert. Valahogy nem igazán tudta őt elképzelni egy rock koncerten.

      – Hm … nem egészen – mondta Caitlin. – Luisa, figyelj, sajnálom, hogy a szavadba vágok, de nincs sok időm. Tudnom kell, hol van Sam. Láttad őt?

      – Persze. Mindenki látta. Visszajött a múlt héten. Furán nézett ki. Megkérdeztem tőle, hogy te hol vagy, és neki miféle dolga van itt, de nem mondta meg. Valószínűleg ott lebzsel abban az üres pajtában, amit annyira szeret.

      – Nem, nincs ott – válaszolta Caitlin. – Épp ott voltunk.

      – Tényleg? Sajnálom. Nem tudom. Ő másodéves, tudod? Nem igazán szoktunk találkozni itt. Próbáltál már neki üzenetet küldeni? Mindig a Facebookon van.

      – Nincs meg a telefonom… – kezdte Caitlin.

      – Itt az enyém – szakította félbe Luisa, és mielőtt befejezhette volna, Caitlin kezébe nyomta a telefont.

      – A Facebook már meg van nyitva. Csak jelentkezz be, és üzenj neki.

      Persze – gondolta Caitlin. Miért is nem gondoltam erre?

      Caitlin bejelentkezett, és beírta Sam nevét a keresőmezőbe, majd amikor felbukkant a profilja, rákattintott az üzenetekre. Habozott, vajon pontosan mit írjon. Aztán beírta: „Sam. Én vagyok. Itt vagyok a pajtában. Gyere ki találkozni velem. Amint csak tudsz.”

      Rákattintott a küldésre, és visszaadta a telefont Luisának.

      Caitlin felfordulást hallott, és megfordult.

      Egy csoport végzős lány – a legnépszerűbbek közül – vonult végig a folyosón, éppen feléjük tartva. Egyenesen Calebre néztek. És egymás közt suttogtak.

      Caitlin első alkalommal tapasztalta meg a féltékenység érzését. Látta a lányok szemében – akik soha nem figyeltek rá korábban –, hogy egy másodperc alatt lecsapnák Calebet a kezéről. Ezek a lányok akármelyik srácot körüllengték az iskolában, bárkit, akit akartak. Nem számított, hogy volt-e barátnője vagy sem. Csak azt remélhetted, hogy pont azt a srácot nem szemelik ki maguknak, akivel vagy.

      És most