A Becsület Siralma . Морган Райс

ott voltak; hanem a bátyjától, Gareth-től. Amikor utoljára találkoztak, egészen démoninak tűnt, és nem tudta kiverni a fejéből az arcát, a szemét — olyan fekete, annyira lélektelen volt. Mintha megszállta volna valami. Az, hogy az apjuk trónján ült, csak még szürreálisabbá tette a képet. A lány félt a megtorlástól. Talán valóban arról szövögetett terveket, hogy őt férjhez adja, amelybe ő sosem egyezne bele; vagy talán csak azt akarta, hogy ne legyenek a közelében őrök, és meg akarja öletni őt. Gwen körülnézett futás közben, és minden arcot ellenségesnek, idegennek talált. Mindenki potenciális fenyegetésnek látszott, akiket Gareth küldött, hogy végezzenek vele. Kezdett paranoiás lenni.

      Gwen befordult a sarkon, és vállával nekiütközött egy részeg öregembernek. Az ütközés kibillentette az egyensúlyából, ugrott egyet, és akaratlanul felsikoltott. Pattanásig feszültek az idegei. Beletelt egy pillanatba, mire rájött, hogy az öreg csak egy figyelmetlen járókelő volt, nem Gareth egyik bérence; megfordult, és látta, ahogy megbotlik, hátra se nézve, hogy bocsánatot kérjen. Gwen gyomra felfordult a városrész becstelenségétől, züllöttségétől. Ha Godfrey nem járna ide, soha nem tenné be a lábát erre a környékre. Gyűlölte is a bátyját, hogy miatta kell így lealacsonyítania magát. Miért nem képes távol maradni a sörházaktól?

      Gwen befordult egy sarkon, és ott is volt: Godfrey kedvenc kocsmája, a tavernák megcsúfolása. A megroggyant épület ajtaja tárva-nyitva állt, az iszákosok csak úgy ömlöttek ki belőle, ahogy általában. Gwen nem vesztegette az idejét, sietve belépett a nyitott ajtón.

      Beletelt pár másodpercbe, mire a szeme hozzászokott a kocsma homályához, amely poshadt sörtől és testszagtól bűzlött; és ahogy belépett, hirtelen mindenki elhallgatott. A nagyjából két tucatnyi bezsúfolódott férfi mind megfordult és meglepetten nézett rá. Itt állt ő, a királyi család tagja díszes öltözetben egy olyan helyiségben, amelyet valószínűleg évek óta nem takarítottak ki.

      Odalépett egy magas, hordóhasú férfihoz, akiben Akorth-ra, Godfrey egyik ivócimborájára ismert.

      - Hol a bátyám? – kérdezte határozottan.

      Akorth, aki általában vidám fickó volt, és mindig akadt egy-egy ízléstelen vicc a tarsolyában,

      amellyel leginkább saját magát szórakoztatta, most meglepte őt: csak a fejét csóválta.

      - Nem állnak jól a dolgok, hölgyem – válaszolt komoran.

      - Ezt meg hogy érted? – kérdezősködött tovább, a szíve hevesen vert.

      - Valami rossz sört ivott – szólalt meg egy magas, sovány férfi, Godfrey másik cimborája, akit Gwen Fultonként ismert – Tegnap késő este dőlt ki. Azóta nem kelt fel.

      - Életben van? – kérdezte a lány kétségbeesetten, és megragadta Akorth csuklóját.

      - Épphogy – felelt, miközben a földet nézte – Szegény nagyon sokat szenvedett. Egy órája nem szólalt meg.

      - Hol van? – faggatta őket tovább.

      - Ott hátul, kislány – válaszolt a kocsmáros zord arccal, áthajolva a pulton, miközben egy korsót törölgetett – És jobb, ha kitalálod, mit csinálsz vele. Nem fogok egy hullát őrizgetni a létesítményemben.

      Gwennek már sok volt ez az egész, saját magát is meglepte, de felkapott egy kis tőrt,

      előrehajolt, és a hegyét a csapos torkához nyomta.

      Az nagyot nyelt, megdöbbenve nézett rá vissza, és az egész helyre halálos csend telepedett.

      Először is – kezdte a lány – ez a hely nem egy létesítmény –, hanem egy itató megcsúfolása, amelyet parancsomra a királyi gárda a földdel tesz egyenlővé, ha továbbra is így beszélsz velem. Kezdheted azzal, hogy hölgyemnek szólítasz.

      Gwen úgy érezte, nem is önmaga, meglepődött az erőn, amely átjárta; fogalma sem volt,

      honnan származik.

      A kocsmáros nagyot nyelt.

      Hölgyem – ismételte el.

      Gwen szilárdan tartotta a tőrt.

      Másodszor, a bátyám nem fog meghalni – ezen a helyen biztosan nem. A holtteste megtiszteltetés lenne a létesítményed számára, jóval nagyobb, mint bármely élő lélek, aki valaha itt járt. És ha itt hal meg, akkor biztos lehetsz benne, hogy téged fogunk vádolni a halálával.

      De én semmi rosszat nem tettem, hölgyem! – mentegetőzött – Ugyanazt a sört kapta, amit a többiek!

      Valaki megmérgezhette – tette hozzá Akorth.

      Akárki lehetett – szólalt meg Fulton.

      Gwen lassan leengedte a tőrt.

      Vigyetek hozzá! Most! – parancsolta.

      A kocsmáros most már alázatosan lehajtotta a fejét, megfordult, és egy pult mögötti

      oldalajtóhoz sietett. Gwen a nyomában, Akorth és Fulton is követték.

      Gwen belépett a taverna kis hátsó szobájába, elakadt a lélegzete, ahogy meglátta a bátyját, Godfrey-t, hanyatt fekve a földön. Sápadtabb volt, mint valaha. Úgy nézett ki, mint aki már csak egy lépésre van a haláltól. Tehát minden igaz volt.

      Gwen odarohant hozzá, megszorította a kezét, amely hideg és nyirkos volt. Nem reagált, feje a földön, borotválatlanul, zsíros haja a homlokába lógott. A lány azonban bár gyengén, de érezte a pulzusát; látta azt is, hogy a mellkasa minden levegővétellel emelkedik. Életben volt.

      Hirtelen óriási haragra gerjedt.

      Hogy hagyhattátok így itt? – üvöltötte a kocsmáros felé fordulva – A bátyámat, a királyi

      család tagját, egyedül, a földön fekve, mint egy kutyát, miközben haldoklik.

      A csapos nagyot nyelt, idegesnek látszott.

      Mit tehettem volna még, hölgyem? – kérdezte bizonytalanul – Ez nem kórház. Mindenki

      azt mondta, lényegében már halott, és…

      Nem halott! – sikította – És ti ketten – fordult Akorth-hoz és Fultonhöz – miféle barátok vagytok ti? Ő talán itt hagyott volna titeket ilyen állapotban?

      Akorth és Fulton alázatos pillantást vetettek rá.

      Bocsáss meg – kérte Akorth – Az orvos eljött tegnap este, megvizsgálta, és azt mondta, haldoklik – és csak idő kérdése, mikor ragadja el a halál. Nem hittem, hogy bármi mást lehetne tenni.

      Vele maradtunk szinte egész éjszaka, hölgyem – tette hozzá Fulton – az oldalán. Épp csak egy kis gyors szünetet tartottunk, ittunk egyet, hogy elűzzük a fájdalmunkat, és akkor jöttél te…

      Gwen dühében mindkét söröskorsót kiverte a kezükből. Azok a padlóra zuhantak, a bennük lévő folyadék pedig kiömlött. Döbbenten néztek a lányra.

      Most pedig kapjátok fel a bátyámat – szólt rájuk hűvösen, érezte, hogy friss erő önti el – Elviszitek erről a helyről. Követtek engem egész Királyudvarhelyen át, amíg a Királyi Gyógyítóhoz nem érünk. A bátyám esélyt kap a valódi gyógyulásra, és nem hagyom meghalni csak azért, mert valami sarlatán szerint nincs esélye.

      És te – tette hozzá a kocsmároshoz fordulva – Ha a bátyám túléli, és valaha is újra beteszi ide a lábát, te meg kiszolgálod, első kézből állíthatom, hogy börtönbe leszel vetve, és ott is maradsz halálod napjáig.

      A kocsmáros lehajtott fejjel