A peleskei notárius: Bohózat három szakaszban négy felvonással. Gaal József

pár bukás után végkép elkedvetlenűlnek; pedig ettől még a nonum prematur in annum sem mentheti meg, mert a színmű sorsa nemcsak saját belbecsétől függ, annak színpadon életet az előadás ad, s néha a közönség különböző foka és változó ízlése tartja fenn vagy veti el. Épen azért a magyar drámaíró balszerencséjéhez járúl még az is, hogy csak egy színházunk levén, az előadókban nem válogathat, s főszerepeihez nem talál mindig kellő egyéniséget. S nekem úgy tetszik, hogy a közönség és kritika is szigorúbb az eredetiekhez, mint a fordítmányokhoz. – Míg az irodalom egyéb terményeiről alig olvasunk bírálatot, a színműre, a hol csak sebezhető, repülnek a nyilak; pedig a más fajúaknak tán nagyobb szükségök volna a szigorú bírálatra, mert a dráma a színpadról már maga megmutatja sebeit, s ha azok halálosak, mindnyájunk szeme láttára hal meg.

      Az elmondottak tán világot vetnek Gaal drámaírói sorsára, s megfejtik, miért vonúlt vissza végkép, halála előtt mintegy húsz évvel; kétségkívül nem a tehetség, hanem a kedv múlt el. – Az ő színműveinek, mint már említém, nem a belbecs adja a legfőbb érdemet, hanem a korszak, melyben a magyar színügynek új életet adtak és fentartói voltak. A szomjan vagy éhenhalót nem az menti meg, ki később dús asztalnál vendégli, hanem a ki pusztaságban enyhítő itallal s egy pár falattal új életerőre segíti. Lett állandó színházunk, voltak kitűnő színészeink; de eredeti irodalom nélkül nem is állhatott volna fenn, nem is felelt volna meg minden czéljának; mert saját művészi czéljain kívül a magyar színészetnek hivatása volt nemzetiségünk őrzése és terjesztése. Hogy ezt leginkább az eredeti irodalommal érheté el, tagadhatlan. De a tapasztalat is mindig azt bizonyította, hogy az eredeti darabok gyöngeségei mellett is, legjobban hatottak. S ez nagyon természetes, mert ezeket legjobban érti a nagyközönség, a bennök festett élet, érzelmek, törekvések, irányok, legjobban érdeklik. S épen ezért az eredeti irodalom a magyar színészetnek még anyagi tekintetben is leghatalmasabb fentartója volt. A régibb korból Kisfaludy Károly hatásait nem is említve, már Budán A garabonczás diák, s később színházunk első éveiben A peleskei nótárius tősgyökeres bohózatok, minden darabok közt legtöbbet jövedelmeztek. S miután a legjobb, legművészibb, leghatásosabb drámák és vígjátékok is csak nehányszor voltak képesek nagyobb közönséget gyűjteni, kétségkívül, hogy az idegen ajkúakat leginkább amazok vonzották a színházba.

      Ha ezen bohózatok alkatrészeit vizsgáljuk, csakhamar rájövünk, hogy azon kiváló hatást annak köszönték, mert magyar népiesek voltak. A garabonczás diáknak tulajdonkép sem meséje, sem valami fejlődési iránya nincs; magyar alakjai, magyar népdalai, magyar népjelenetei s kissé darabos, de azért magyaros humora tartották fenn. A peleskei nótáriusban, melynek szerkezete már kerekdedebb, kifejlődése bevégzettebb s melynek jellemei sokkal jobban kidomborodnak, a főszerepe már határozott egyénné válik, a legélénkebb hatást szintén a népjelenetek s zenéjében a magyarosabb részek tették. Vele csaknem egy időben tűnt fel Ludas Matyi, – melyben szintén a nagyon népies alkatrészek hatottak, s benne a legkirívóbb s visszatetsző ellentét a szöveg és zene közti volt. Zenéje ugyanis – egy mindig ismételni kellett magyar népdalon kívül – a német bohózatokéhoz hasonlított. Az ezekből merített tapasztalatok elég világosan kijelölték az útat, melyre a drámai népirodalomnak egészen át kellett térnie, ha le akarta szorítni a német paródiákat, melyek egészen a Bartai koráig nagy bőségban adattak.

      Az átmenet főérdeme kétségkívül Gaalt illeti.

      Sajnos, hogy ugyanazon szerzők későbbi darabjaikban, a bécsi bohózatok modorához tértek át. Nem is aratták az előbbi sikert, s a közönség még azután is első darabjaikban gyönyörködött. Általában a közönség érzéke fel volt már ébresztve a magyar népies iránt; s ha figyelembe veszszük, hogy ezen magyaros bohózatok nem csak a pesti színpadon foglalták el az előtért, de az egész országban is legsűrűbben adattak, mert legjövedelmezőbbek s a vidéki színtársulatok fentartói voltak, tán nem lesz túlságos az az állítás, hogy ezek is segítettek felszántani a földet, melybe a Petőfi népies költeményei oly könnyen gyökereztek meg s oly gyorsan terjedtek el. Az idő kérlelhetlen rostája ezen kor bohózatait mind rég áthullatta, csak egy maradt fel közülök, és ez a Gaal Peleskei nótáriusa, mely 28 év után is sikerrel adatik. Ez megőrzi emlékét s az irodalomtörténet az ő nevét, mint győztes vezérét fölírja, míg az ugyanazon zászló alatt küzdött harczosok neveit tán említni sem fogja.

      Vígjátékai a színpadon nem élték túl azon kort, melyben írattak; húsz éve már, hogy letűntek. Mint említém, azon kor szempontjából kell tekintenünk, hogy kitűnőknek lássuk, s hogy hatásukat megértsük, azon kor társadalmi és politikai viszonyai közt, melyeket visszatükröztek; ezek változtával korszerűségök is sokat vesztett.

      Én tudom, hogy vannak oly általános becsű s az emberek soha meg nem szűnő gyöngeségeit tárgyazó vígjátékok, melyek századok múlva sem szünnek meg hatni. De vajmi ritkák ezek! Csak a legnagyobb lángelmék szüleményei, kik szellemi gyermekeiket oly határozott jellemekkel, annyi életbölcseséggel és élcztőkével küldik az utókorba, hogy a mi rajtok csak korszerű és divatos, s csak változó és múló viszonyokra vonatkozó volt, levonatván, még mindig marad annyiok, hogy nagy tőkepénzesekűl léphetnek fel. A komikai művek leghamarabb elavúlnak s úgy vagyunk velök, mint egy nekividámult társaságban jól előadott adomával; akkor jóízűen nevettünk rajta, s mikor más körülmények közt mások előtt ismételjük, magunk is csodálkozunk, hogy ezek el sem mosolyodnak. Ez az ilyszerű művek természetében fekszik. A vígjáték a költészet magasabb és eszményibb régióiból lejebb száll a földre. Nem a nagymérvű hősöket s megrázó sorsfordulatokat festi, hanem a köznapi emberkéket, apróbb hibáikkal; kik, midőn a színpadon megjelennek, egyszersmind mintegy magokat nevetik ki. A jelen élet tarka színeibe vannak öltözve, s ajkaikra elmés czélzások adva a jelen viszonyokra. Az élet felszíne változó, a viszonyok hullámai elsímúlnak vagy új fodrokban gyűremlenek. Az emberkéket a feledés tengere födi, s ha sírjaikból kihúzzuk, csak vázak, imitt-amott lelógó foszlányokkal. De azért az ily elavúlt vígjátékíró, ki korának mulattatója és oktatója volt, annyi dicsérő megemlékezést bizonyosan megérdemel, mint a mennyit Hamlet mond, a Yorik koponyáját tartván kezében.

      Gaal vígjátékait ezen szempontból kell méltányolnunk. Könnyen, de gyorsan is írt művek ezek. A szerző tán érezte a vígjáték-irodalom meddőségét, s a diák közmondással tartott: kétszer ad, ki gyorsan ad, s egy helyett kettőt adott. A jövőre nem gondolva, a jelennek élt. Tulajdonkép csak első vígjátékának alapeszméje különbözik a többitől. Ez A király Ludason, melyet pályázatkor az Akadémia is dícsérőleg említett. Benne a népjelenetek legsikerűltebbek, s már előre sejtetik A peleskei nótárius szerzőjét. Tartalma Mátyás király házassága Beatrixszel. Mindketten azon gondolatra jönnek, hogy incognito találkozzanak, s e végből személyeiket kísérőikre ruházzák; miből azon szerencsés és kellemes zavar származik, hogy ez álcza alatt, négyök közől mindegyik abba szeret, kiről le kellene mondania, s a ki a megismerés után párja lesz. Az alapeszme nem volt új, de Gaal már ezen első művében oly biztos tapintattal viszi a bonyolódást, s oly kerekdedséget tud adni az egésznek, mely a legjártasabb írónak is becsületére vált volna. Többi vígjátékának, milyenek: A szerelem és champagnei, Két Julia, Pazar fösvények, Vén sas, alapeszméje fővonásban mind a körűl forog, hogy a szerelmes fiú az apa vagy nagybátya-gyámok beleegyezését a házassághoz valamely ügyes fogás által nyeri meg. De a cselszövények és epizódok különböznek, s ezért vígjátékait nem lehet egymás ismétléseinek tekinteni. A vén sas politikai irányú is. Az ólmos botok hőseit s a Maradi Jerémiásokat teszi pellengérre. Ezen vígjáték 1843-ban adatott először. Úgy látszik, a közvélemény már elítélte