Buda halála: Hún rege. Arany Janos

öcscsét nála jobban is szerették.

      Akkoron áldozni, vér-esküre mentek

      Buda, Etel, és a többi tanács-rendek;

      Áll vala udvarban megrakva nagy oltár,

      Feltüzve a szent kard legtetején volt már.

      Onnan imás szókkal ősz Torda levette,

      Előbb Buda karján ereit pedzette,

      Aztán Etelének szögzé hegye fényét,

      Vére ugyan verte a gyula edényét.

      Majd tiszta fehér mént, kin nem vala szeplő,

      Kantár soha nem tört, nem nyűgöze gyeplő –

      Ilyen lovat ólból pányván kivezettek,

      Onnan, hol az oltár szent állati ettek.

      Kardját az öreg pap kés módra fonákul

      Markolva döfé, hol rengő szügyi tágul,

      Messze kirántotta szablyával a vérét;

      Bíbor szalag oztán tarkázta fehérét.

      Összerogyott a ló. Most a garabonczok4

      – Mint keselyü had gyül taglani uj konczot –

      Bőrét lefeszíték, johait5 fölmetszék,

      Nézni a nézőknek6 oltárra helyezték.

      Akkor sem a táltos, sem más jelek-őre

      Isten igazságát nem látta előre:

      Nem látta, hogy e nap véres napok atyja,

      Még a maradék is gyászolva siratja.

      Örömmel a máglyát a gyula meggyujtá,

      Láng lobogó nyelvét nagy egekre nyujtá;

      Körben-karikában zendült magas ének,

      Gerjedve hatalmas tülkök felelének.

      Színborral edényét Szömöre oszlatta,

      Izlelni előbb is Buda hősnek adta;

      Csend vált egyszeriben a daliák nyelvén;

      Ő pedig igy kezdé, poharát emelvén:

      Had ura, im hallj szót, kinek neved ISTEN!

      Igaz nekem ugy légy, mint igazán eskem:

      Hogy e mai szertől soha el nem állok;

      Etele öcsémmel visszát nem csinálok.

      Serleg telijéből most oltárra önte,

      Lenditve kicsínyég, társára köszönte:

      S ivott valamicskét. Öcscse azonképen

      A nagy örök esküt imádkozta szépen:

      Hadak ura, Isten! az enyém is halljad!

      Soha te ne segélj, ha cselekszem olyat,

      Hogy e mai szertől valaha elállok,

      Jó Buda bátyámmal visszát ha csinálok.

      Erre ivott ő is. Azzal kavarintá,

      Mind a maradékot oltárra zuhintá;

      Serczegve a zsarát füstöt vete tőle,

      Vérharagos lángok csaptak ki belőle.

      Megdöbbene Torda. Hanem oztán másra,

      Fordultak az elmék vidor áldomásra:

      Éjfélig örömmel ittanak és ettek,

      Hogy Buda és öcscse ilyen osztályt tettek.

      MÁSODIK ÉNEK.

      DETRE TANÁCSA

      Másnap az esztendő tavaszi reggele

      Jó hún daliákra mámorosan kele;

      Künn ragyogott ég föld fénye, vidámsága:

      Benn küzd vala köddel az elme világa.

      Künn már az arany nap sugarát elönti,

      Mint páva ha büszkén tollait berzenti;

      Szőke fodor felhők, hattyúi az égnek,

      Úsznak vala tükrén a mennyei kéknek.

      Tiszta az al-lég is, mintha üveg lenne,

      Messzire a látás föl nem akad benne,

      Reggeli szellőcske mosdatja hüs árral,

      Csillan imitt-amott repeső bogárral.

      Ám jó Buda mindezt, a sátor eresztül,

      Látja, miként felhőn, nagy poron keresztül;

      Az arany idő is neki halott-sárga,

      Visszás neki Isten gyönyörű világa.

      Benn pedig elméjét friss gond veri, hajtja,

      Marczona józanság hidegen csúsz rajta,

      Vád neki a mit tett, bánja ha mit nem tett:

      Úgy rémlik előtte, minden dolga bűntett. –

      Ímmost jöve hozzá Berni vitéz Detre,

      Reggeli szokásból, kora üdvözletre;

      Látta nehéz kedvét, hamvahodott képét:

      Okosan kérdezte ura egészségét.

      Azután elkezdi, szót szóra felelvén:

      Terem a bölcs íge koros ember nyelvén:

      De, ki állandóan be is váltja tettel,

      Azt fogom én hívni nagy bölcs nevezettel.

      Tegnap a mérséket ételben italban

      Bölcs szóval ajánlád, nem volt panasz abban:

      De ma fejed bánja, csikorogsz utánna,

      S ha kinek beszélnéd, mosolyogva szánna.

      Megkövetem arról királyi személyed,

      Szabadon szólásom’ gonoszra ne véljed;

      Hű szolgád vagyok én, az voltam atyádnak:

      Harmadik öltő már, hogy a hunok látnak.

      Mert, hogy Keveházán, Tárnok vize mentén

      A nagy csata megvolt, Czezimornál szintén:

      Elboritott minket tetemes nyíl, kopja;

      Bendeguz atyádnak lettem hadi foglya.

      Szolgállak azóta. Azelőtt, megvallom,

      Gyülöltem, a hunnak ha nevét is hallom;

      Tüz-víz e világon nem oly eskütt ellen,

      Mint vala hún és gót egymás faja ellen.

      Legelébb Tárnoknál víttuk a fő harczot,

      Völgyébe ledönténk sok barna hun arczot,

      Jó Keve nem volt már, nem Kádosa, Béla:

      Még egyre világolt szász Detre aczéla.

      Akkor megütének újfent Czezimornál,

      Bendeguz alátört Hunbércz ködös ormán,

      Nyila itt van most is, csontomba temetve:

      Azóta nevem lőn: vashomloku Detre.

      Birkoztam

4

Garaboncz. Ipolyi gyanitása szerint hadd legyen amaz alárendelt papi osztály, mely áldozatoknál a kézimunkát, bonczolást mit, végezte.

5

Joh, vagy jonhó. Régi szó, jelenti a nemesebb belrészeket.

6

Nézők, (oltárnézők). A babona nyelvén maig fennmaradt szó, noha ma eltérő értelemben.