Hangyaboly. Margit Kaffka

összesúgtak, és megkérdezték egymástól, noha nekik jó mindegy volt: “Megbolondult tán valaki?”… A leányok már régen összeálltak volt a drótsövény mentén, ki-ki párjához, szepegve és néma csendben, már rég mereven álltak, készen a híg vacsorához indulásra; s ő még mindig rázta, rázta a szegény csengőt – lázongó, megcsúfolt szenvedélye, örökre elfojtott érzései nyomorult martalékát, és közbe maga is rikácsolt, pörölt, fejét rázva, lábaival topogva és tiporva, mint a nekivadult, hisztériás düh fúriája! – Ihr nichts nutzige! Ihr ausgelassene! Ihr Pinkln! Was hab’ ich gesagt? Sind Sie stumm? Majd kinyitja én fületek! Néz-ni-meg-em-ber! – És senkinek nem volt bátorsága mosolyogni.

      5.

      Mikor a káposztaágyak közelébe ért soror Virginia, meglassította a lépteit, és komolyan, mély főhajtással köszönt “dicsértessék”-et az öreg Szelényinek, aki egészségi sétáját végezte ott a zsírfoltos reverendában, fakószínű, öreg esernyővel a hóna alatt. Az öreg pap leemelte nagy karimájú, poros kalapját, és kövér, hamiskás arcát, mely olyan volt, mint egy jóindulatú, kedves vén szakácsnőé, mosolyogva fordította az apáca felé.

      – Na, még nem is tudja az újságot, soror Virginia? Megjött a Rumkorff-gépünk!

      – Igazán, tanár úr? Na, annak örülök! – mosolygott vissza a nővér, és barna, szép arcáról eltűnt a felindulás minden nyoma. Megint a szokott nyájas, udvarias és nyugodt volt hangja, tekintete.

      – Jöjjön velem a kerti iskolába; akár mindjárt bemutatom; ajaj, micsoda hosszú kacskaringós sistergő istennyilákat tudok én magának abbul kicsalogatni!

      – Micsodákat?

      – Olyan kunkorgós farkú, girbegurba, csavirgós égicsudákat, nővér! Az ám, olyan huncut egy masina az!

      – Ne mondja!

      Nevettek. Az apácák hozzá voltak szokva a Szelényi tata modorához, ki szívesen elhamiskodott, eltréfált velük; jól tudták, hogy az öregúr példás, tiszta életéről híres a püspöki városka minden papja között.

      – Ha meglátja, nővér, megjön a kedve, s kiguberál nekem még egy Röntgen-készülékre valót is; fél esztendeje zsorválok érte. Na, jön?

      – Holnap, kedves tanár úr, holnap délben benézek egy percre magához a fizikaszobába. Most annyi a dolgom!

      – Ej menjen, maga silány historikus! Már az igaz, hogy a fehérnép meg a természettudományok… Na jó, mindörökké – hozza magával azt a Magdolnát is holnap! Majd megegzamináljuk, majd kisül, mennyit ért az a tengerentúli doktori diploma!

      – Ó, azt ne emlegesse neki soha, kedves tanár úr! – fordult vissza Virginia, és arca élénkebb színt váltott egy pillanatra. – Soror Magdolna itt csak szerzetesnő kíván lenni és semmi egyéb, bántja minden emlékeztetés világi életére; én tudom azt, észrevettem, bár amilyen finom, nem említi soha. Semmi hiúság nincs őbenne, valósággal csoda…

      – Abbizon, egy fenomén, egy földre szállt angyal, egy hősnő; tudom, tudom. Hehe!