Csendes válságok. Margit Kaffka

fka Margit

      CSENDES VÁLSÁGOK

      Új típusok

      Hatan voltak már itthon – az egyetemre járó leányok rögtönzött kis kollégiumának a növendékei. Kimenő napjuk volt, s ilyenkor a nagyváros legkülönbözőbb társaságaiban töltötték a decemberi estét, hogy diszkrét pletykákkal, futtában elkapdosott benyomásokkal, irodalmi hírekkel vagy kulisszatitkokkal megterhelve kerüljenek össze megint. És míg itt a megkésett vacsorához hívó csengettyűszóra várnak – megbeszélik, feldolgozzák a lelkükben, kiszínesítik a fantáziájukban azt a sokrétű, zavaros képét egy nyüzsgő, konglomerált életnek – nézvén azt a vidékről felszármazottak naiv megbotránkozásával, az elzárt élet kíváncsiságával vagy eszes és finom asszonyi lelkek biztos ítéletével, de mindig úgy, hogy egy kicsikét f ö l é j e  képzelték magukat mindezeknek, pedig csak – egyelőre: k í v ü l  estek rajtuk.

      A tintafoltos nappaliban, amelyik egyúttal tanulószoba és a fizikai kísérletek helye is volt – poros lexikonok, törött fülű lombikok és egy ócska sálakba göngyölt, kedélyes, öreg csontváz társaságában —, sokszor támadtak furcsa, mély és mégis harmóniátlan ötletek a szintúgy mély és harmóniátlan életről, és a cigarettafüstös, parfümillatos légbe röppenve – mintha küszködve lebegnének, szikrázva pattannának szét ezek a tépett és szomorú leány-gondolatok – amikor annyi igyekezet ellenére is finomak maradtak és szubjektívek —, mint az egész asszonyi élet.

      Hatan voltak csak együtt azok közül, akiket az ország minden részéből elsőknek hajtottak fel a szükség, a nagyravágyás, a tehetség vagy a boldogtalanság – tanulni, tanulni. Ezek, húsz-huszonöt évesek mindannyian – még nem a rendes úton, holmi tantervek szabályos létrafokain át jutottak fel ide, hanem hirtelen elhatározással, rendszertelen vagy hézagos tudással, de öngyilkos türelmetlenséggel akarva mindent, mindent az új eszménynek szentelni. Amint így – hanyag és kissé affektáltan festői pózokban ültek, heverésztek az asztalok, padok tetején, minden közös és különös sajátosságuk szinte látszóan fölöttük lebegett. A jellegzetesség nimbusza külön, ez érett és kedves fők felett.

      Bózsi ült középen, a csodaszőke babaleány – azaz: piros empire-ruhájában, mint egy százfodrú, tömzsi mákvirág hempergett inkább a poros asztalon, és a Mária ölébe hajtotta bóbitás fejét. Mária mellette ült. Komoly arcú, nádszálegyenes leány volt – vagy három évvel idősebb nála. Ezek ketten még a kolostoriskolából ismerték egymást.

      Akkor fejlődött köztük az a furcsa, hihetetlen és mégis meglevő viszony, amire mind visszaemlékezhetnek a fiatal asszonyok – boldog kismamák —, akik hamarosan főkötő alá kerültek a kolostori nevelés után. Félig fanatikus áhítat, félig a titokzatos sejtés, az eszményítés vágya és az érzelmek szomjúsága e hazulról elkerült gyermekszívekben – ki tudja, melyik szüli e szokást —, de igaz és általános, az élet fő mozgató eleme a leányinternátusok belső, vízcsepp-világában. Abból áll, hogy minden kislány “ideál”-t választ magának az apácajelöltek vagy a nagyobb növendékek közül, és környezi a lovagapród rajongásával, a jövendő szerelmes asszony önfeláldozásával, de alig merve megközelíteni, ha csak egy szóváltással is. Az ideálok pedig “keményszívűek és hidegek”, de azért egy profán vállveregetéssel, reális pajtáskodás szavával a világért sem szüntetnék meg ezt az imádatos tiszteletet. Ez már – tisztán asszonyi hajlam.

      Így “imádta” akkoriban a szőke Bózsi a komoly Máriát. Aztán elkerültek messze, haza, vagyonos szüleikhez, és amúgy eladóleány módjára báloztak végig néhány farsangot. A tanuláshoz – egymásról mit sem tudva – egy időben foghattak újra hozzá, mikor Mária visszaküldte a gyűrűt a második vőlegényének, Bózsinak pedig elhaltak a szülei, s a gyámjához – szomorú, rideg, pusztai házba – semmi kedve nem volt költözködni. Itt azután találkoztak, és hangosan kacagva ölelgették meg egymást. Azóta Mária valami komoly, anyai gyöngédséggel őrködik a szeszélyes, makacs cica fölött.

      Most középen ültek, és a többi közül még ketten voltak a közelükben, a reformruhák újszerű testtartásával – szinte a térdükig görnyesztve szép, gondosan fésült fejüket. Erzsébet volt az egyik, barna, telt és viruló, akinek pompásan állott a fekete, nyakig begombolt és díszítetlen köntöse, a másik Sára, a kígyómozgású szép zsidó leány. Ez másik oldalt ült, és átnyúlva az asztalon, az orvosnövendék szakértelmével fogta át, és a nő ízlésével méregette a Bózsi fekete harisnyás, gyönyörű bokáját, amely fesztelenül nyúlt ki a piros fodrok közül. Most ő beszélt – Bózsi!

      – Lássátok – mondta —, igazán nem irigylem őket. A szegény leányokat, akik semmi egyebek se – csakhogy éppen “leányok”. Ez szép, poétikus, de nagyon szomorú állapot lehet, úgy például holmi szerelmi csalódások idején. Mi akkor előkeressük megint a jegyzeteinket, egy kicsit elbolondítjuk, körülbástyázzuk magunkat, amíg elmúlnak a válságos idők. De gondoljátok el – azok a szegények —, a szalonjuk nippjeit törülgetik olyankor, meg csipkebetétet horgolnak.

      – Honnan hoztál ma ennyi bölcsességet? – kérdezte Erzsébet.

      – A nagynénémnél volt zsúr…

      – És ott volt a nagynéném unokaöccse – ingerkedett a másik.

      – Hagyd el. Úgy megsirattam ma egy leányt, egy egészen idegen leányt. Az unokatestvérem beszélt róla. Ez a hóbortos nagy fiú évek óta küszködik érte idefenn, és most egyszerre rájött, hogy nem szereti, mégsem szereti. És megszakít vele minden érintkezést. Pedig annyit beszéltem a lelkére, igazán minden ékesszólásommal – ennyire csak a magam dolga szokott érdekelni. Úgy szeretném megsimogatni azt a leányt.

      – Te – mondta Mária, és aggódva simogatta a Bózsi haját —, én azt hiszem, gonosz az a fiú.

      – Semmiképpen – csattant fel az —, nem gonosz. Kicsit dekadens gondolkodású lehet, léha modorú, hóbortos (és mind halkabban, gondolkodóbban mondta), de hát mit tehet róla? Ő sohasem hazudott. Amit mondott a n n a k , igazán mondta a k k o r . Mit tehet róla, hogy elmúlt. Aztán meg (és Mária kezébe temette bolondos, szép kis fejét), aztán meg, ma neki, holnap nekem.

      – Régen tudom, hogy szereted – mormogta Erzsébet —, ő is szeret. Csak azt nem tudom, mit okoskodtok. Ő végzett ember, neked vagyonod van, és nem való vagy ide. Asszonynak való vagy, párnás, kicsi fészekbe, szép holmik közé – és hogy becézzenek.

      – Eh – semmi —, nem igaz! Mi ketten, tudod, sohasem érdekelhetjük egymást  ú g y . Nem ébresztünk egymásban illúziót, az együttlétünk csupa gúny, sivárság és filozofálás. Ha néha, lámpagyújtás előtt, becsületesek és egyszerűek vagyunk egy kicsit, már úgy fél mindegyik a másiknak a csúf, cinikus kacagásától, hogy igyekszik megelőzni a másikat – előbb kacagni. Úgy hajszoljuk egymást a profanizálásba – pedig ez rossz. És a szerelmet is megtárgyaltuk már – orvosi, társadalmi, nevelési meg minden szempontból. Pfuj!

      Csend volt. Csak Mária susogta halkan: kis bolond – bolondom!

      – Nevetséges vagy! – vélte aztán Erzsébet. – Lássátok, ezért mondom én, hogy egészségtelen, kifacsart lelkek vagyunk. Dolgozó méhek, akikben visszafejlődött a köpű királynőjének a fajbeli nemessége. A Bózsi helyén, lám, akármelyik falumbeli csirkekisasszony okosabban csinálta volna a dolgát.

      – És te? – kérdezte tőle Sára.

      – Mit… én?

      – Miért nem mentél férjhez ahhoz az okos képű kis professzorhoz, aki a nyáron akart?

      – Az más! Nem akarom ráfogni, hogy a Mariska húgom miatt egészen – de azért is. A kisleánynak első szerelme – és boldoggá teszi —, olyan szerény kis gazdasszony. A nyáron még én is tudtam volna olyan lenni – de ahhoz másforma ember kellene mégis – hogy a kedvéért. És most már – nem is tudnánk mi többé úgy, derülten tenni-venni a mázos csuprok és bádogsütők közt, eseménytelen napokon át.

      És Sára mondta:

      – Megmérgez minket ez az élet, a sok elmélet, a betű. Hidd el, hogy éppúgy vadásszuk az élet finomságait, sűrített és izgalmas gyönyörűségeket, mint ez az egész bolond nagy város ott kinn. Csak épp hogy mi a könyveinkből, a mesterségünkből idézzük fel. Hisz látom, ti együtt éltek a világirodalom valamennyi