És mégis mozog a föld. Mor Jokai

is van a csínytevések árát megfizetni, megmérhetetlen sok. Nem volna diák, aki ezt az invitációt el nem fogadná. Jenőy hirtelen fölkapott a kocsiülésbe, Borcsay felsegíté Biróczyt az első ülésbe, maga amellé ült, Csuka Feri a hátulsó ülésen keresztül a saraglyába mászott.

      – Hát mért nem maradsz itt mellettem? – kiált rá Csollán Berti.

      – Majd tán bolond vagyok, hogy tüzes taplót dugj a csizmám szárába. Ismerem a jó szokásodat. Aztán meg azt a tisztességes helyet az öregnek hagyom.

      Az „öreg” alatt Barkó Pali volt értve.

      – Nohát, öreg. Ad ugrandum.

      – Én nem ülök fel. Én sietek – monda egykedvűen az orientalista.

      – Hová sietsz?

      – Még ma Tiszarévben akarok hálni.

      – Hát hisz az az én falum. Éppen odaviszlek titeket a pusztámra.

      – Hamarább ott leszek gyalog – mondá Barkó, s aztán nem is állt többet szónak, hanem folytatta a gyaloglást.

      Köztünk mondva, nem szerette, ha vele tréfálnak.

      A többieket aztán vitte az öt fakó. Felejtve volt egyszerre minden gond: a kulacs kézrül kézre járt, s az nem volt olyan kölyökkulacs. A fiúk víg ötletekkel mulattaták Csollán Bertit; sánta Biróczy elmondta neki a tegnapi sedes jeleneteit, amik mulattaták az uraságot nagyon. No, majd segít ő a bajukon, ne búsuljanak semmit. Csuka Feri egyszer előhúzta a tárogatót, s elkezdte rajta a postaindulót fújni, amitől aztán minden szemközt jövő nagy sebten kitért előlük. Még a császári királyi delizsánszot is rászedte vele: az is kitért nekik, azt hitte, stafétát visznek vagy brachiumot; bele is rekedt a legnagyobb sárba, amin Csollán Berti nagyon jót nevetett.

      Nem is történt velük egész Tiszarévig semmi veszedelem. Ott a falu végén esett csak az a kis malőr, hogy a kocsi egyszerre kigyulladt, bizonyosan elejtett taplótul; a rajta levők aztán ugráltak ki belőle, kinek orra törött be, kinek könyökéről maradt le a bőr, Biróczy jajgatott, s torzképeket fintorított, hogy ő most az egyik lábára jobban sántít, mint a másikra, s mindezen nagyon sokat nevettek, de még többet azon, hogy az elrugaszkodott öt paripa hogy nyargalt aztán Illés próféta lángoló tüzes szekerével neki a falunak, a sok paraszt hogy szaladt eléjük villával, cséplővel, hogy be ne menjenek a faluba, fel ne gyújtsák a községet. Ezt csupa komédia volt nézni. Persze hogy a diákok batyuja is mind ott égett. Sebaj, van, aki megtéríti a kárt.

      Hanem mikor a faluvégi csárdához elértek aztán ballagva, már akkor ott találták a kispadon ülve az eperfa alatt Barkó Palit; ez már akkor ki is pihente magát.

      – No ugye, jó volt nem jönnöm veletek a szekéren? – mondá társainak, mikor fátumukat előtte elpanaszlák. – Az én batyum nem égett oda. Pedig abban van valami őriznivaló. Azt nem fizethetné meg Bertók!

      Csollán Berti pusztájának ez a csárda képezte az egyik határát, honnan egy roppant sík pusztán kellett végigballagni, melyen gulyák, ménesek legeltek szétszórva. Egy jó óra járásnyira látszott a tanyai lak mindenféle melléképületeivel. Tömérdek szalmafedelű hosszú házak, színek és hodályok, s azok közül egy kiemelkedő s messziről vereslő emeletes épület, amelyen csak az volt a csodálatos, hogy nem volt rajta semmi kémény.

      Annak a pusztának a neve volt Gödénylak (csendes vonatkozás a benne lakozókra, kik isznak, mint a gödény). Terjedelme lehetett negyven— vagy ötvenezer hold, bizonyosan nem tudatik mennyi, mert felmérve soha nem volt, s egy része víz alatt fekszik, ahova indzsellér nem megy.

      Van rajta éktelen mennyiségű lábas barom, amiket sohasem vesz senki számba; ha a ménesből, gulyából, nyájból és kondából ellopnak a szomszédok egy csomót, a csikós, a gulyás, a juhász, a kondás be sem jelenti azt, hanem visszalopja. Mennyi földet szántanak fel, s mit vetnek bele, mit aratnak róla? Isten tudná azt megmondani: az ispán ugyan nem, kinek szabad ellátás az egész fizetése; tudniillik pénz semmi, hanem amit lophat, az az övé.

      A tanyák déli oldalán három hosszú fekete sánc vonul végig: azok trágyasáncok, miket nyáron odafortificálnak, s télen, mikor nagy a hó s aztán egy jó északi szél jön, a felső végén meggyújtanak, s hagyják végigégni. Különben nem tudnának tőle hogyan megszabadulni.

      A szérűskertben roppant asztagok és kazlak emelkednek, mikben egymillió veréb fészkel felül s kétmillió egér alul. A számok hitelesek, egy sem hiányzik abból.

      A cselédházak, melléképületek mind sárból vannak verve, fecskerakásból, látszik is a megvedlett oldalaikon; hanem az emeletes kastély merőben téglából épült, azért olyan veres, mivelhogy nincsen bevakolva.

      Annak meg, hogy miért nincsen bevakolva, az a története, hogy Csollán Berti egyszer, életének egy nevezetes stádiumában arra határozta el magát, hogy ő egy nagy emeletes kastélyt építtet, rangjához és birtokához illőt. Rászánt vagy százezer forintot. Akik jóakarói voltak, tanácsolták neki, hogy bízza azt valami értelmes építőmesterre; nem ő; van őneki egy falusi pallérja, aki Bikalakán nemcsak házakat önt, de még a templomot is ő építette; majd megcselekszi az.

      Meg is cselekedte a jámbor pallér; csakhogy annak is, mikor azt az emeletes úri lakot építette, mindig csak a templom volt a fejében, s mikor már készen állt a ház, ablakok berakva, boltozatok kisimítva, akkor jutott eszébe, hogy hát a kémények hol lesznek. Azokról mindenki megfeledkezett.

      Csollán Berti dühödt lett e felfedezésre, agyon akarta lőni a pallért, az persze úgy elszökött, hogy soha hírét se hallotta többé. A nagy ház aztán megvolt, a százezer forint benne volt: de nem lehetett benne lakni.

      Mondta ugyan egyszer Csollán Berti az ő legkedvesebb barátjának, báró Bálvándynak, hogy ha felmegy Pestre, küldjön le neki egy becsületes mesterembert. Az küldött is neki egyet különös ajánlólevél mellett; akinek aztán Csollán Berti elmagyarázta a baját, hogy ide kémény kellene, oda konyha kellene. Itt talán keresztül lehetne törni a boltozatot; amott talán új fundamentumot kellene rakni a pincétől kezdve; s mikor végezte, akkor mondá meg neki a becsületes mesterember, hogy ő „órás” mesterember.

      Akkor aztán haragjában abbahagyta Csollán Berti az egész tatarozást: az az indok is megszűnt, amiért belekezdett a kastélyépítésbe; be sem vakoltatta többé azt kívülről, hanem beleköltözött a földszinti részbe, a kályhák számára csöveket ütöttek keresztül a falakon, s most az oldalán füstöl a ház; az emeleten pedig járhat keresztül-kasul a szél, ott nem lakik semmi.

      Ez tehát Csollán Berti rezidenciája.

      Amíg a sík pusztán végigballagtak, elmondá a diákoknak, mért szedte fel őket az úton.

      – Hát van énnekem száznyolcvan mindenféle cselédem, aki mind itt termett, itt magzott fel a pusztán. Hatalmas tolvaj valamennyi! A múlt nagypénteken rámröffennek, hogy micsoda dolog az, hogy hát már a nagypénteket sem tartjuk meg istenesen? Hát hogy tudjátok ti, hogy nagypéntek van? ‚Sz nem hallik ide harangszó. Hát hogy a máktörés hangja árulta el, amint sulyokkal törik azt a mozsárban. No, az igaz. Még azt sem tudtam, hogy ez is harang. – No, hát mi kell? Nem kaptok mákos csíkot? De hogy őnekik nemcsak mákos csíkból áll a nagypéntek, ők már két esztendő óta nem hallották Isten igéjét, azóta nem éltek Úr vacsorájával: nekik az kell. – No, megálljatok, mondtam nekik, majd hozok én nektek egész szekérderék legátust, mihelyt vakáció lesz, s kiadom a kétesztendei elmaradt porciótokat minden szent dologból. Azonban a sors kedvezett; szerencsémre öt diákot kicsapnak az iskolából: jó lesz ez az én híveimnek; holnap prédikálni fogtok nekik mind az öten.

      A fiúknak tetszett az ajánlat. Hivatásukba vág. Már az első