NAPBAN. Humoros igazság. СтаВл Зосимов Премудрословски

>

      StaVl Zosimov Premudroslovsky

      © StaVl Zosimov Premudroslovsky, 2019

      ISBN 978-5-0050-8849-9

      Created with Ridero smart publishing system

      ELSŐ SZÉNZ

      1. megjegyzés

      isten sípolt

      Miután azt írtam anyámnak: “Gyere zsír, szia anyu!”, Az éhes tanulóház felé indultam és azt gondoltam:

      – Mi a különbség az oroszok és az amerikaiak és az európaiak között?

      – És az a tény, hogy logikusan élnek és gondolkodnak, absztraktok vagyunk. – válaszoltam magamnak, és továbbmentem. Inni akartam – ijesztő és harapni. Megyek, tehát átmegyek a sikátoron egy ipari vállalkozás betonozott kerítésének távolságába. Látom, hogy sötétedik. Hallom, hogy a kerítés másik oldalán valaki csendes, de átszúró hangot ad, és nem tud sípni. Én ugyanezzel válaszoltam. Látom, hogy a kerítés másik oldalán valami burgonyazsák repül, és rajtam is van valami töltelék. Felpattantam, és a táska megérintette egy ismeretlen fajta kutya távozását, nem sokkal azelőtt elhagytam. Felmentem hozzá, kíváncsian megvizsgáltam, és semmire sem gyanakodtam, és semmire sem gondolt, kibontottam, és ott …, ott?! Ott volt csomagolva, még füstölt kolbásszal préselték. Semmit nem gondolva kihúztam egyet, megragadtam a táskát az Ádám almához, és a vállamon dobtam, és felgyorsítottam a Ferrari sebességén a hostelom felé, és felfedeztem a felejthetetlen kolbászt.

      Azonnal tanulni és élni akartam.

      Mi történt akkor?! Kuzma. Lee: ő sípoló, burgonyazsák-dobó, ő szintén Syktyvkar szülője, és jött barátjának és bűntársának: Aldyrbaguy-szoros szülőháza, az “Adj enni” farm született, akinek a szerepét fogságban játszottam, és nem beszélek oroszul.

      – Hol van a táska? – kérdezte Kuzya.

      – És te dobtad? – A héber elvtárs válaszolt a kérdésre.

      – És sípoltál?

      – És te..??

      Aztán jön egy néma csata. De őszintén szólva, a kolbász keserű-vékony és ízletes volt…

      P.S.: A táska padlóját eladtuk a családnak, és elárasztották a bolondok és ostobaságok tengerét… Az ülésen egy robbantás történt…

      2. megjegyzés

      Disznó leszámolás

      Másnap, mivel nem adták át az ülést, a Szovjetunió fegyveres erõinek, azaz a hadseregnek a sorába vitték engem. Ott egy hónap alatt elfelejtettem mindent, amit napközben, óvodaban, középiskolában és két szakiskolában tanultam, amelyek száma: hétszáz nyolc ezer kilencszáz negyvenhárom pont huszonnégy század, ami az út bal oldalán volt a szakálltól a kopasz helyig, ahol: metró.

      Állunk, tehát szinte szolgálatban vagyunk a katonai egység bejáratánál és cigarettázunk a bejáratnál. Aztán válság volt nyugtalan országunkban. Nehéz volt az idő, cigaretta havi három csomag volt. És a mi részünk a “Bika tőgy” kollégium mellett található, és ez igaz. Tehát állunk és füstölünk, és Baba Yaga kiugor egy fa mögül. Igaz, Jadwiga volt a neve. Nos. – gondolunk – egy régi csaj, és annak ellenére álmodunk a szederrel bokrokról. És sikoltozik, megszakítva a gondolatainkat. Siket és vak.

      – Ó, katonák, válaszolj!

      – B, bolond, mit kiabálsz, öreg? Nyolcszázkettő távolságra vagyunk tőled?! A kerítés mögött!!

      – As?

      – Bes! – válaszolta ismét az ügyeletes tiszt. – Mire van szükséged, mondjuk, vagy menjen a sárgarépa-karajhoz?

      – Nekem, mondja a nagyon öreg nagyi. – eladni kell, – elmosolyodott, – egy kis disznó, Boryusenka. A holdfényt az asztalra teszem, még nekem is adom.

      – Mi van veled most? Megkérdeztem egy embert, aki csak az állatkertben látott sertéseket, de valamilyen okból hipposnak hívják őket.

      – As?

      – Dras!! Mi hozta magával?? – ismételtem egy hangon.

      – Adok némi sertéshúst … – anélkül, hogy meghallotta volna, vagy nem értette volna a kérdésemet, válaszolt a régi.

      – Az út mentén csikorgó agar agar repül.. – javasoltam az elvtársaim előtt.

      – És hol laksz? – kérdezte egy barátom

      – És jössz a faluba, és Yadu-t kérdezed, buta utcáink vannak.

      – Mi van? Arzén, vagy mi? – kiáltottam a fülébe, mint egy mikrofonba.

      – Nem, kedvesem! Hehe.. Kérdezd Yad Vigu-t!!

      – És mikor jönni? – kérdezte az elvtárs.

      – És hétvégén, délben! Nem fogom etetni. – válaszolta a nagymama, és ment a tüskés zöld bokrok gyűjtéséhez.

      Befejezve megkérdeztem egy kollégot.

      – Elvtárs, levágtál sertéseket?

      – Természetesen. Egy kollégiumban éltem.

      Megérkezett a vasárnap. A kerítés legtávolabbi sarkán átjutottunk egy AWOL-ba. Probléma nélkül elértük a falut, és nekünk nem volt nehéz megtalálni a kunyhóját, főleg mivel csak öt ház volt a faluban, és egy szálló, migráns munkavállalókkal, fűrésztelepek. Gyere azt jelenti neki. És ő és zsemlemorzsa, só és még a taposó is megtalálta. Természetes ételt ettünk és még több itatottunk.

      – Nos, öregasszony? – kezdődött elvtárs. – hol a sertés?

      – Igen, disznó, szeretett a pajtában. válaszolt, és bement a szobába. Kihoz egy fél méteres köteget. Kihúzza és húzza a Kr. E. Ötödik század kardját, látszólag a kora óta. Rozsdás, rozsdás és a fogantyú elektromos szalagba van csomagolva.

      – Itt, fiai, ez az én késői Józsefem, visszatért az I. világháborúba. Húsüzemben mindenkit elfoglalt és darabolott: még teheneket és csirkét.

      Nyugtalanul éreztem magam Stakhanovszkij átlátszó pillantását. Egy barátom elvette a kést a szeretője kezéből…

      – Gyere, mondd el. – Hol nyáj, A?

      A pajtába fordít minket.

      – Ott van – mondja -, Szeretett Borusenka.

      Őszintén szólva nézem ezt a Borusenkát, és a szemem a fülem mögött van.

      Corralát két-három hasítású táblákról lőtték le. És a hasadék réséből a redők és a rúd rugalmasan lóg. Úgy tűnik, hogy ez a malac Boryushishche életének fele, és nem hazudik.

      – Ó, kedvesem, megyek a kunyhóba. – zokogott nagymama, befejezve fogatlan száját a sál sarkaival. – És óvatosabb vagy a boryusenkával. A rokonaim közül én vagyok az egyetlen. Nincs más, születésem óta vigyázok rá. Viszlát, vitorlás szarvasmarhám. Éééé!! – zokogott az idős asszony, és azonnal abbahagyta a zokogást, és hangját nyikorgóról basszussá változtatta. – És ne felejtsd el, hölgyeim, eladni is lehet…

      – Minden sikoltozni fog, nagyi!!! – Az elvtárs bátorította és felém fordult. – És te, barátom, segíts ki, nyisd ki a kaput.

      Lopakodóan megközelítettem és elfordítottam a forgótányért, a kapu morgott, a sertés pedig még a fülét sem mozgatta. Rúgás rohadék. Nos, a barátom nem zavart össze azonnal, és mindent elkövetve, hogyan vágja egy disznót egy nikkelben, félig tépte és felmászott. Egy nikkel, a lemez mérete. Néhány másodperc múlva a sertés kinyitotta a jobb szemét, majd a bal oldalát. Aztán sikítás követte, és a Fighting nevű “mamut” ugrott a patkájára, amely kiszorult a gyomrából, a lábait nem figyelték meg.

      Mindkét szemével a tőrre sikoltozva, majd a kék szőke tanulókat különböző irányba kiegyenesítve, a sertés a elvtárs felé fordította a tekintetét. Miután ismét a tőrfogantyúra pillantott, nickle-rel mozgatta: fel, le; felfelé, lefelé, igazítva