Századunk magyar irodalma képekben: Széchenyi föllépésétől a kiegyezésig. Endrődi Sándor

agyar irodalma képekben: Széchenyi föllépésétől a kiegyezésig

       Kedves barátom!

      Szinte félve ajánlom neked ezt a könyvet, mely nem szakmunka, csak olyan olvasmányféle. Most, a végzett munka után, ezer aggodalom fog el: azzá lett-é ez a könyv, aminek gondoltam, terveztem?

      Eredeti czélom az volt vele, hogy átlelkesítsem az irodalomtörténet száraz anyagát s könnyed, vonzó formákban dolgozzam fel a benne rejlő tartalmat. Nem a tudós világ, hanem a nagy közönség, – főkép a serdülőifjuság meg a nők számára.

      Ugy láttam, hogy ezen a téren eddigelé vajmi kevés történt, holott a természettudományi s történelmi társulatok a magok pompás kiadásaival már régóta eredményesen működnek ily irányban. Sőt ez utóbbi társulatnak egy alkalommal a Kisfaludy-társaság is segítségére jött, midőn a magyar nemzet népszerüen megirandó történelmére pályadíjat tüzött ki és Varga Ottó könyvét megkoszoruzta. Tudtommal azonban az irodalomtörténet népszerüsítésére eddig még nem gondolt.

      Egyetlen művet ismerek, melyet irója ugyanezzel a czélzattal irt és adott ki: Jámbor Pál két kötetes irodalomtörténetét. De talán ez tulságosan is tárczaszerű, nagyon is pongyola és sok tekintetben teljesen felszines. Az idő régen tulszárnyalta. Azóta az anyag is felszaporodott, megváltoztak az igények, és, hála Isten, mássá lett az izlés.

      Az Athenaeum, mely már évtizedek óta minden irányban nagy buzgalommal szolgálja nemzeti irodalmunk ügyét, ujabban a párisi kiállításra szánt franczia nyelvű kiadványai közé két kompendiumot vett tervbe: egy népszerüen megirandó Magyarok Történetét s egy magyar irodalom-történetet. Ez utóbbiból a Széchenyi föllépésétől a kiegyezésig terjedő korszak megirásával engem bizott meg.

      Midőn a munkát elvállaltam, tudtam, hogy nem közönséges feladatra vállalkozom. A kor, melynek irodalmi mozgalmait rajzolnom kellett, nagy darab történet s a rendelkezésemre álló tér aránylag csekély volt. Mily bonyodalmas társadalmi és politikai viszonyok! a lángelmék és tehetségek mennyi küzdelme! mily sokféleség, mennyi részlet mindenütt! Szinte féltem, hogy az adott keretek közt össze fog szükülni és zsugorodni a kép, mely a valóságban hatalmas és nagyszabású.

      Ezer aggodalommal kezdtem a munkához, de nem hiányzott a kedvem se hozzá. Bizakodva, csüggedve haladtam előre. Ugy akartam megirni, ahogy szeretetem érezte és látta a dolgokat. Szines vázlatokban próbáltam megrögzíteni egy-egy irónk arczképét, – inkább működésének egészét láttatva s jelentőségét szemléltetve, mintsem kiterjeszkedve apróbb részletekre. Bizonyos méretek és arányok szigorú megtartása is nehezítette a dolgomat. Nem az szerzett gondot: mit irjak meg? inkább az: mit hagyjak el?

      Ami végül a formát illeti: nem irányított más, mint a saját egyéni izlésem. Ez lehet gyarló, kevésbbé kimívelt, szükkörű, – talán ingatag és bizonyára tökéletlen, – de én jóhiszemünek tartom s úgy érzem, bizonyos elvek és meggyőződések, melyek az igazságot kivánják szolgálni, nem hiányoznak belőle.

      Minden jóakaratú vesződségem daczára azonban végzett munkámat nem tartom egyébnek egyszerű kisérletnél. Hibáit, hézagosságát, sokféle gyarlóságait magam érzem legjobban. De talán mégsem dolgoztam egészen haszontalanul. Az a remény hiteget, hogy valaki más, erősebb, rátermettebb tehetség, kedvet kap e kisérlet után jobban megcsinálni azt, amit én nem tudtam jobban.

      Még egy felvilágosítással tartozom. Könyvemnek nagyobb a czime mint a tartalma. Ez azért történt, mert ha munkámat a nagy közönség, kinek voltaképpen szántam, jó szivvel fogadja: szándékom hasonló modorban megirni az előző részt, Kazinczy föllépésétől Kisfaludy Károlyig s a befejező részt, a kiegyezéstől napjainkig.

      Ám a holnap Isten kezében van, szintúgy a jövő titka: hogyan fogadják könyvemet? De te, tisztelt barátom, ki a magyar irodalom-történet egyik legmélyebben szántó munkása vagy s a nemzeti kultura szolgálatában dicsőséggel futottad meg eddigi pályádat, – te, barátom, fogadd szivesen, mert igaz szeretettel nyujtom neked és fogadd elnézéssel, mert nem kiván több lenni, mint egy levél koszorud árnyékában.

      Budapest, 1899. október 31.

Endrődi Sándor.

      ELSŐ RÉSZ

      I

      SZÉCHENYI ÉS KORA

      1791–1860

      Az a félszázad, mely a magyar irodalom legujabb korát alkotja, fölér egy uj honfoglalás dicsőségével. Százados mulasztásokat kell helyrepótolnia a századokon keresztül bénaságra kárhoztatott magyarnak. Minden tengett, minden poshadt. A közszellemnek oly félelmes aléltsága volt mindenütt észlelhető, hogy szinte lehetetlenségnek tetszett a fölocsúdás ebből az iszonyú lethargiából. Egykorú irók vallomásai szerint: oly idők voltak ezek, midőn a rosszak bátran követhettek el minden gonoszságot s a jók jóformán nem tehettek semmi jót. A nemzet szomoru kicsinységek közt forogván, semmi nagyobbra nem törekedhetett. A hatalom roppant súlya letördelte vágyai és akarata szárnyait s a félelem, mely minden nagynak és felségesnek születését akadályozza, csak földszint másztatta a lélek tehetségeit.

      A bécsi nemzetellenes kormány valóban minden lehetőt elkövetett arra, hogy a magyar nemzetet anyagi értelemben: végkép talpa alá szegje és politikai értelemben végkép megsemmisitse. Egy óriási parforce-vadászat volt ez, melyben a nemes vad – az agyon marczangolt magyar – ezer sebtől vérzett s végül aléltan leroskadt. A mívelt világ haladásától messze elmaradva, nemzeti voltából és erejéből teljesen kiforgatva, jogaiban és szabadságában megcsufolva, avult és fentartó erő nélküli intézményei közepett, nyomorún vérzett és tehetetlenül. Mentsvárnak jóformán csak az irodalom maradt, – de boldog Isten! minő irodalom! Tehetett-e mást, mint dadoghatott ez a nyelv, melyet az előkelők megvetettek, a nemesség nem használt s maguknak az iróknak legnagyobb része is csak félve és tapogatózva kezelt. Az ugynevezett míveltebb és tanultabb körökben (mily bitang és hazafiatlan ez a két szó azokban az időkben!) a latin, franczia, meg a német beszéd járta.

      Valóban, nem lehet e kort eléggé sötéten szinezni. Mindenki belenyugodott a közélet e sivárságába; senki sem hitt jobb napokban. Itt-ott fölhangzottak ugyan a meddő panaszok, itt-ott buslakodtak és elméláztak az emberek, de mindez nem változtatott semmit a dolgok folyásán. Sohasem volt alkalmasabb idő arra, hogy odafent Bécsben, a hol az alkotmányos Magyarország beolvasztásának gondolatáról egyáltalán nem tudtak lemondani, mindent megpróbáljanak és mindent merjenek.

      És mertek is. Úgy látszott, többé nem kellett félni semmitől. A koronákat ingató forradalmak, az európai népháborúk lezajlottak; a reakczió mindenütt diadalát ünnepelte. Metternich összeszorító, fojtogató és erkölcstelen politikájának többé semmi sem állott utjában. A szabad társulást, szabad szót és gondolatot kémek és könyvvizsgálók nyomták el; az alkotmányos jogokat gyülölködő erőszak tette tönkre, – a vagyont mesterségesen előidézett devalvácziók. Mi kellett még egyéb, hogy vakmerőn elszánják magukat a végsőre is: országgyülés hozzájárulása nélkül, udvari parancscsal szedni be az önkényüleg fölemelt adót s szedni az ujonczokat?

      A nemzeti sülyedés e mélységei felett komor gondolatokba és sötét látományokba merülve állt egy ismeretlen fiatal ember: gróf Széchenyi István. Hangulataira és érzelmeire költő, a szó legjava értelmében; akaratára nézve maga a törhetetlen elszántság: ujjáalkotni pusztuló hazáját; – egészében véve pedig a magáról megfeledkezett nemzet eleven lelkiismerete. Igen. Ez a nagy és büszke szellem, mintha merész és rengetegekbe vesző utjait a gondviselés jelölte volna ki, maga szenvedte át nemzete minden nyomoruságát, de ugyanekkor, felséges vizióiban, átérezte annak minden erejét is. Az előkelően tétlen élet s az erkölcsi léhaságok utjáról – lelkében végtelen ürt érezvén – hamar letért s a nagy elhatározások himnuszával fordult istenéhez: »Hatalmas birája a földnek, a megfoghatatlan mindenségnek, a ki előtt bámulattal és imádással leborulok és csak gyöngeségemnek, aggódva dobogó szivemnek vagyok tudatában: hagyj az erény, a tökéletesedés felé jutnom! Add nekem a benső vigaszt és a lélek csöndes békéjét, mely nélkül az ember a te szemlélésedben nem élhet, erősitsd meg gondolkozó tehetségemet, hogy tiszta képzelő