A beszélő köntös. Mikszath Kalman

áth Kálmán

      A BESZÉLŐ KÖNTÖS

      ELSŐ FEJEZET. GONOSZ PRAKTIKÁK. PAPOKNAK AZ Ő NAGY KAPÓSSÁGUK

      Bolondok azok a városok, melyek arról panaszkodnak: »Sokat szenvedtünk; nálunk száz vagy kétszáz évig lakott a török.«

      Azok a helyek szenvedtek igazán, ahol se török nem lakott, se labanc, se kuruc, s a magok emberségéből éldegéltek, mint például Kecskemét, mert ahol a hadviselő felekből ott tartózkodék az egyik, ott csak egyik dominált, sarcolt, s a többiek oda se mertek szagolni, de ahol az egyik sem lakott, oda mind a három eljárt epret szedni.

      Egy nap a budai pasának szottyant kedve egy kis élésre vagy pénzre: »Nosza fiam, Dervis bég, írj a kecskeméti bírónak!«

      S ment nyomban a levél, melynek ékes stílusából nem hiányzott a »Fejetekkel jádzotok«.

      De nem másként járt el a szolnoki Muszta bég, zsákmányolván Ceglédet, Kőröst, Kecskemétet és a környékes falvakat. Minden áldott héten vetett ki rájok terheket, írván: »Ez úri levelet szerrül-szerre minden városba, faluba lóháton hordozzátok, különben ne cselekedjetek.«

      Számot tartott a jómódú városokra vitézlő Koháry Imre uram őkegyelme is, ki a császáriak részéről Szécsényből oszt vala rendeleteket, sőt a gácsi szolgabíró, nemzetes Darvas János uram őkegyelme se volt rest, rájuk üzenni, ha a kurucoknak kellett valami. S azoknak bizony mindég kellett.

      Ehhez járultak a szerte csatangoló tatár hadak, a kalgai szultán emberei és a különböző portyázó csapatok, melyek a saját szakállukra dolgoztak. Tessék ezekkel valamennyiökkel barátságos lábon élni!

      Kecskeméten már akkor is híres vásárok voltak. Ami a szemnek szép, a szájnak jó, azt mind halomra hordták ide a török, német és magyar kereskedők a félországból, s mindig szomorú vége lett a vásárnak, kivált a »kirakodónak«, mert midőn éppen javában folynék, felhő kerekedett a homokos úton, jött a kuruc, vagy a török, vagy egy labanc csapat, lecsapott, mint a villám, s megrakodva a legértékesebb holmival, köd előtte, köd utána, kámforrá vált.

      A keserű kortyokat pediglen nyelhette a nemes város, mert ha a török rabolta ki a sátrakat, akkor a labancok jöttek nagy kontóval a városra: fizesse ki a kereskedők kárát, vagy különben kő kövön nem marad belőle, ha a labanc rabolt, az is mindegy volt a szegény kecskemétieknek, mert akkor a kurucok és törökök követeltek kárpótlást az ő kereskedőik számára, s ez majd mindég ráment ezer aranyra.

      Hiába sóhajtozott Szűcs János főbíró uram, kétségbeesve döfködvén botjával az anyaföldet:

      – Honnan vegyük, honnan? Hiszen nem a körmöci aranybánya ez itt alattunk, vitézlő uraim, hisz ez csak homok, le egészen a pokolig.

      Végre is lehetetlen volt tűrni, megtanácskozták a dolgot a nagyfejű emberek, s felcihelődtek a nádorhoz, ki is Fekete Pál uram elbeszélése szerint nagyon elkedvetlenedett, mikor előadták, hogy egy kérésök lenne:

      – Csak valami nagyot ne kívánjatok, mert nem adom meg.

      – Annyira nem kívánunk nagyot, kegyelmes uram, hogy még azt is sokalljuk, amink van.

      – Valde bene, valde bene – szólt közbe a palatinus mosolyogva.

      – Azt kérjük kegyelmességedtől, vegye el a vásárainkat!

      A nádor gondolkozott, köhécselt:

      – Hm! Nem jó kormányzat, amici, olyasvalamit elvenni az emberektől, amiből az elvevőnek semmi haszna.

      De csak mégis megjött nemsokára a rendelet I. Leopoldtól, hogy a kecskeméti vásárok ezentúl nem lesznek meg.

      Dühösek lettek erre a törökök és a kurucok:

      – Ezek a gaz cívisek a mellékjövedelmünktől fosztanak meg.

      Hanem iszen voltak ötleteik nekik is, s húsvét előtt való fekete vasárnapon betört csapatával Kecskemétre a híres kuruc hadnagy, Csuda István uram; egyenest a Ferenci-szerzet zárdájára rohanván, ráparancsolt vitézeire:

      – Semmihez se nyúljatok, gyerekek, csak a gvárdiánt kell lefogni és magunkkal vinni, mert azt kiváltják.

      A gvárdiánt, a kövér Brunó atyát megfogták, felültették egy öszvérre, mely a zárda kertjének volt hű munkása, cipelgetvén a vizes-hordós talyigát, s hogy az átkozódó, kapálózó szent férfiú le ne maradhasson a Buri hátáról (Burinak hítták az öszvért), szíjakkal, istrángokkal kötözték oda.

      Nem számítottak rosszul. Nagy riadalom lett Kecskeméten a keresztény hívek között. Özvegy Fábián Pálné, a púpos Galgóczi Juliánna és az elfonnyadt Bulki Klára, Litkei páter elnöklete alatt legott hozzáfogtak a váltságdíj gyűjtéséhez, házról-házra járván a perselyekkel.

      – Váltsuk ki a szegény Brunó atyát. Gyönyörű prédikációt tanult be a húsvéti szent napra, azt nem szabad benne hagyni.

      Száz arany gyűlt össze, azzal indultak el a kuruc tábort felkeresni az asszonyok választottjai, Porosznoki Gábor szenátor, Babos János kurátor és Doma Gergely uram, a kerékgyártó. Tarka kalandok és viszontagságok után végre feltalálták Csuda Istvánt, aki mogorván förmedt rájok:

      – Kendtek ugye a kecskemétiek? No, mit akarnak?

      – Eljöttünk érte! – szólt az ájtatos Babos, égre emelvén apró, szürke szemeit.

      – Kiért? az öszvérért, vagy a gvárdiánért? – tréfálkozék a csalafinta eszű Csuda István.

      – Mind a kettőért, ha meg bírunk egyezni – vélte Porosznoki uram.

      – A pap keveset ér, hanem az öszvérnek hasznát vesszük. A tábori dobot cipeli.

      Tetszett a kecskemétieknek a hadnagy kijelentése, mert ha nem sokat ér a pap, akkor olcsón ideadják; helyeslőn bólingattak a fejeikkel.

      – Hát mennyiben volnánk a főtisztelendőre nézve?

      – Három aranyért elvihetik.

      Három emberünk összenézett, nagy mosolyogva, mintha mondanák: »olcsó, bizisten olcsó«. Porosznoki hirtelen hátrahajtotta ráncos gallérú kék köpönyegének egyik szárnyát s benyúlt a nadrágzsebbe előkeresni a három aranyat.

      – Ehol ni! Fogja, hadnagy uram.

      De a kuruc hadnagy kordiálisan tolta el magától a szenátor tenyerét.

      – A papot az öszvér hozta, most már a pap is vigye az öszvért. Ez az igazság. Az öszvér nélkül nincs alku.

      – Isten neki – felelte a szenátor jókedvűen. – Mit adjunk az öszvér váltságdíjába?

      – Annak a szabott ára – ropogtatta meg Csuda a szavakat – százkilencvenhét darab arany.

      A cívisekben meghűlt a vér, a tömzsi Babos meghökkenve pislantott a hadnagyra, nem tréfál-e, de biz annak roppant komoly most a hosszúkás, napbarnított ábrázata (verje meg a ragya), sokkal derengőbb volt annakelőtte; ám azért a kecskemétiek mégis megadták a módját.

      – Volna-e lelke a hadnagy úrnak annyi pénzt elvenni egy öszvérért; négy arabs lónak az árát.

      – Engedje vitézlő uram külön a tisztelendőt!

      – Az öszvérért inkább eljövünk máskor – toldotta ki Babos.

      Majd Doma Gergely uram vette át újból a diplomáciai érintkezést, hogy, azt mondja, az öszvért nem használhatják többé a tiszteletreméltó atyák, mert az öszvér immár olyan kompromittált egyéniség, aki tábori szolgálatokat végzett egy protestáns szellemű hadcsapatban.

      Legtöbb esze volt Porosznoki uramnak, mert ő rögtön átlátott a szitán, hogy a hadnagy kétszáz aranyat akar a gvárdiánért, és az öszvér-dolog egyszerű kedélyeskedés, minélfogva előkotorászta zsebéből a hagyományos harisnyát, megcsördítvén az aranyakat.

      – Száz darab hiánytalanul; se égen, se földön több. Vagy a pénzt visszük haza, vagy a gvárdiánt. Kegyelmedtől függ, vitézlő uram.

      – Nem lehet – rázta ez a fejét makacsul.

      – Gondolja meg,