Visszatérés. Michael Lackner

tion>

      Tartalom

       Impresszum 2

       1. fejezet 3

       2. fejezet 14

       3. fejezet 22

       4. fejezet 39

       5. fejezet 52

       6. fejezet 61

       7. fejezet 77

       8. fejezet 92

       9. fejezet 102

       10. fejezet 122

       11. fejezet 132

       12. fejezet 136

       13. fejezet 142

       14. fejezet 148

       15. fejezet 153

       16. fejezet 169

       17. fejezet 186

       18. fejezet 192

       19. fejezet 202

       20. fejezet 207

       21. fejezet 227

       22. fejezet 241

       23. fejezet 256

       24. fejezet 272

      Impresszum

      Minden jog fenntartva a következőkre kiterjedően: film, rádió és televízió, fotomechanikus reprodukció, hangfelvételek, elektronikus média és újranyomtatás.

      © 2022 novum publishing

      ISBN Könyv: 978-3-99107-983-5

      ISBN e-book: 978-3-99107-984-2

      Lektor: Jablonszki Laura

      Borítókép: Martina Birnbaum, Anton Danilov, Sergeyussr, Solarseven | Dreamstime.com

      Borítóterv, layout & szedés: novum publishing

       www.novumpublishing.hu

      1. fejezet

      Ecuador

      A helyzet teljesen reménytelennek tűnt. A megáradt folyó magával ragadta egyre jobban fáradó testét, fejét csupán másodpercekre tudta a víz szintje fölött tartani, fuldoklott, ráadásul ahogy sodródott a vízben, folyamatosan nekiütközött a folyóban levő szikláknak. Fájt minden porcikája, de leginkább a feje, mintha valami szét akarta volna robbantani: érezte, hogy egyre kevesebb az esélye a túlélésre. A fájdalom erősödésének mértéke már-már az életéért való küzdelem feladásához vezetett. Nagyon közel volt ahhoz a döntéshez, hogy kész, nincs tovább; ennyi volt a földi pályafutása, amikor hirtelen felébredt és rádöbbent, az egész csak egy rossz álom volt. De pillanatokon belül azt is megtapasztalta, hogy a valóság sem sokkal kellemesebb ennél a rémálomnál. Egy csőből zubogott a víz a fejére, miközben egy láb szorgalmasan rugdosta az oldalát. Egy döngölt agyagú padlón feküdt egy ócska faházikóban. A helyszín ismerős volt számára, hiszen már több, mint egy éve ez volt az otthona. Körülötte számtalan üvegpalack és fémdoboz hevert szétdobálva, ami szintén nem volt újdonság neki, mivel a mindennapi környezetét ezek a gyorsan ürülő sörös dobozok és whiskys palackok határozták meg. A slagból zubogó víz, illetve az a barna láb, amely megállás nélkül rugdosta viszont szokatlan volt számára. Ehhez a pillanatnyilag értelmezhetetlen helyzethez hozzátartozott egy ismerős hang is, mely fáradhatatlanul ismételgette:

      - Amigo, ébredj, telefonod van.

      Nagy nehezen kinyitotta a szemét, felnézett a földről. Meglepetésére a házigazdáját látta maga fölött tornyosulni. Ő volt a rugdalódzó barna láb és a morcos hang tulajdonosa, José, akivel pár évvel korábban ismerkedett meg. Akkor még volt pénze, s az ecuadori kisváros legjobb, pontosabban egyetlen szállodájában lakott. Abban a szállodában, amely a világ legtöbb részén maximum csak egy egycsillagos motel lehetne, de itt a világvégén természetesen büszkén viselte az öt csillagot, amely a kopott bejáratnál volt a falra festve. Az erre szóló jogosultságot egyébként semmilyen hivatalos papír nem igazolta, de az erről szóló bizonylatot még egy vendég sem kérte el a tulajdonostól.

      Pár hete élt már ebben az unalmas kisvárosban, ahol soha semmi nem történt: nem voltak turisták, csak a helyiek lézengtek a poros utcákon, de ők is csak akkor, amikor a hőség csökkenése lehetővé tette az élet elviselését a házfalakon kívül is.

      Ekkor először betévedt José kocsmájába. A kocsma maga volt a tökéletes egyszerűség. Fából készült építmény volt, mely sem oldalt, sem felülről nem zárt tökéletesen. Ha az időjárásnak olyan volt a kedve, a szél és az eső szabadon járt-kelt a kocsmán keresztül. Néhány faasztal és szék volt az összes berendezése, és persze a bárpult, ami biztosította a kiszolgálást. Ugyanis személyzete nem volt, csak José, aki munkaidőben sosem hagyta el a bárpultot: így ha valaki inni akart, kénytelen volt odamenni hozzá, hogy megrendelje és átvegye az italát.

      A kocsma egyszerűsége azonban nem ment a népszerűsége rovására. Általában tele volt helyiekkel, sőt gyakran a vendégek kiszorultak az utcára, ahol gyakran az elviselhetetlenül meleg időben fogyasztották el napi söradagjukat. A tulajdonos a kényelmük fokozása érdekében néhány ócska műanyag asztalt és széket is kihelyezett számukra a kocsma elé. De akkor, amikor először járt ott, csend volt a kocsma környékén, az ajtó tárva-nyitva volt, sem az utcán, sem az épületben nem volt egy vendég sem. Bement a nyitott ajtón, udvarias ember lévén hangosan köszönt. Nem történt semmi, nem reagált senki. Ismét köszönt, még hangosabban, várt egy keveset, de továbbra sem jelentkezett senki. Körbenézett a félhomályban. A pult mellett volt egy raktár feliratú ajtó, elindult arrafelé, s amikor az ajtó mögött zörejeket hallott, benyitott. A helyiségben egy nagydarab, fekete férfi ült véresre verve, egy rozoga faszékre kötözve. Előtte három, szintén fekete, kellően nagydarab fickó azon ügyködött, hogy a széken ülő még rosszabbul érezze magát. Az ajtónyitásra egyikőjük hátrafordult, ránézett, majd anélkül, hogy abbahagyta volna a széken ülő ember ütlegelését, nyugodt hangon csak annyit mondott:

      -