A Dicsőség Esküje . Морган Райс

NYOLCADIK FEJEZET

       KILENCEDIK FEJEZET

       TIZEDIK FEJEZET

       TIZENEGYEDIK FEJEZET

       TIZENKETTEDIK FEJEZET

       TIZENHARMADIK FEJEZET

       TIZENNEGYEDIK FEJEZET

       TIZENÖTÖDIK FEJEZET

       TIZENHATODIK FEJEZET

       TIZENHETEDIK FEJEZET

       TIZENNYOLCADIK FEJEZET

       TIZENKILENCEDIK FEJEZET

       HUSZADIK FEJEZET

       HUSZONEGYEDIK FEJEZET

       HUSZONKETTEDIK FEJEZET

       HUSZONHARMADIK FEJEZET

       HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

       HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

       HUSZONHATODIK FEJEZET

       HUSZONHETEDIK FEJEZET

       HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

      “Az életet

      Mindenki kedveli, de a deréknek

      Drágább az életnél becsülete”

      —William Shakespeare

      Troilus és Cressida

      ford.: Fejes István

      ELSŐ FEJEZET

      Andronicus büszkén lovagolt végig a McCloud királyi város központján emberei gyűrűjében, maga mögött vonszolva legnagyobb zsákmányát: McCloud királyt. A férfit megfosztották páncéljától, megkötözték félmeztelen, szőrös testét, amelyen csak úgy gyűrődött a háj, és hosszú kötéllel, csuklójánál fogva Andronicus nyergéhez erősítették.

      Ahogy Andronicus lassan léptetett, és élvezte diadalát, porfelhőt vetve végigrángatta a legyőzött királyt az utca mocskán és a kavicsokon. McCloud népe odagyűlt, és bámészkodott. Andronicus hallotta ellenfele kiáltásait, ahogy vergődött fájdalmában, miközben végigparádézott vele saját városa utcáin. Andronicus sugárzott az örömtől. A városlakók arca eltorzult a félelemtől; egykori királyuk most a legalantasabb rabszolgák egyike. Ez volt Andronicus életének egyik legszebb napja.

      Meglepte, hogy ilyen könnyű volt elfoglalni a McCloud várost. Úgy tűnt, McCloud serege még a támadás előtt lezüllött. A birodalmi katonák villámcsapásszerűen győzték le őket: több ezer embere lerohanta őket, elintézte azt a néhány katonát, aki egyáltalán ellen mert szegülni, és egy szempillantás alatt ellepték a várost. A McCloudok biztosan rájöttek, hogy nincs értelme ellenállni. Mind letették a fegyvert azt feltételezve, ha megadják magát, Andronicus fogságba ejti őket.

      De nem ismerték a nagy Andronicus-t. Megvetette azokat, akik megadták magukat. Nem ejtett foglyokat, így a fegyverletétel csak még egyszerűbbé tette a dolgát.

      A McCloud város utcái vérben úsztak, ahogy a hódítók végigsöpörtek a sikátorokon, mellékutcákon, és minden férfit, akit találtak, lemészároltak. A nőket és gyerekeket foglyul ejtették, mint mindig. A házakat pedig egyesével kifosztották.

      Ahogy Andronicus lassan végiglovagolt az utcákon, hogy felmérje diadalát, szanaszét heverő holttesteket, bőséges zsákmányt és lerombolt otthonokat látott. Megfordult, és fejével intett az egyik generálisának, aki azonnal felemelt egy fáklyát, és jelzett az embereinek. Több százan követték, és tüzet szítottak szerte a városban, felgyújtották a zsúpfedeles házikók tetejét. Nyomukban lángok éledtek, amelyek az ég felé törtek. Andronicus még innen is érezte a forróságot.

      - NE! – ordította McCloud mögötte, a földön fetrengve, kapálózva.

      Andronicus még szélesebben vigyorgott, gyorsított, és egy roppant követ vett célba; a puffanást hallva elégedettség töltötte el, hiszen tudta, a hang forrása a kövön végighurcolt McCloud teste.

      Andronicus élvezettel figyelte a város égését. Ahogy birodalma összes leigázott városát, először ezt a várost is a földdel teszi egyenlővé, majd újjáépítteti saját embereivel, tábornokaival, a birodalma alattvalóival. Ez volt a módszere. Nyomát sem akarta látni a réginek. Új világot épít: Andronicus világát.

      A Gyűrű, a magasztos Gyűrű, amely eddig összes ősén kifogott, most az övé. Alig tudta felfogni. Mélyet sóhajtott, miközben saját nagyszerűségén tűnődött. Nemsokára átkel a Felföldön, és elfoglalja a Gyűrű másik felét is. És akkor már tényleg nem marad olyan pontja a bolygónak, ahová nem tette be a lábát.

      Elnyargalt a fő térre, ahol McCloud szobra magasodott, és megállt előtte. A tizenöt méter magas, márványból készült szobor úgy állt ott, mint valami szentély. McCloudot olyan formában ábrázolta, hogy Andronicus fel sem ismerte: fiatalon, ereje teljében, dagadó izmokkal, büszkén, kezében karddal. Rendkívül egoista dolog volt szobrot állíttatni magának, de Andronicus legalább emiatt csodálta. Egy része legszívesebben hazavitette volna, és trófeaként felállíttatta volna a kastélyában.

      Egy másik részének viszont kifordult tőle a gyomra. Gondolkodás nélkül nyúlt a parittyájáért, amely háromszor nagyobb volt, mint egy közönséges, emberi parittya; elég nagy ahhoz, hogy egy kisebb méretű sziklát beletegyen. Teljes erőből elhajította.

      A kis sziklatömb végigszáguldott a levegőn, és egyenesen a szobor fejének ütközött. A márványfej darabokra hullott, lerobbant a testről. Andronicus elbődült, és felemelte kétkezes buzogányát, előrenyomult, és teljes erőből meglengette.

      Összezúzta a szobor törzsét, a márvány megingott, majd nagy robajjal a földre zuhant. Andronicus megfordította a lovát, és ahogy ellovagolt, gondoskodott arról, hogy McCloud testét a szilánkok fölött rángassa át.

      - Ezért még megfizetsz! – kiáltott fel gyengén a gyötrődő McCloud.

      Andronicus felnevetett. Élete során rengeteg emberrel volt dolga, de ez itt a legszánalmasabb mind közül.

      - Csakugyan? – förmedt rá.

      Ez a McCloud túlságosan nehéz felfogású volt; még mindig nem mérte fel jól a hatalmas Andronicus erejét. Móresre tanítja, egyszer s mindenkorra.

      Végigpásztázta a várost, és tekintete megállapodott egy épületen,