A Hősök Küldetése . Морган Райс

– Szószátyár vagy. Inkább figyelned kéne.

      Mentek tovább a vadonban. Thor igyekezett csöndben maradni.

      – Azért jöttél, hogy megkeresd elveszett birkádat – mondta Argon. – Dicséretes igyekezet. De csak az idődet pocsékolod. Nem éli túl.

      A fiú rámeredt.

      – Honnan tudod?

      – Fiam, én olyan világokat ismerek, amelyeket te nem. Leg

      alábbis még nem. Thor ezt nem hitte el, de azért csak loholt a druida után.

      – De nem hallgatsz rám. Ilyen a természeted. Csökönyös vagy, akár az anyád. Tovább keresed a bárányodat, mert mindenképpen meg akarod menteni.

      Thor elvörösödött, mert Argon olvasott a gondolataiban.

      – Harcias fiú vagy – tette hozzá a druida. – Erős akaratú. Túlságosan büszke. Ezek hasznos tulajdonságok. Ám egy napon a bukásodat okozhatják.

      Argon egy mohos gerinc felé tartott, Thor követte.

      – Be akarsz lépni a király légiójába – folytatta Argon.

      – Igen! – felelte izgatottan Thor. – Van erre valamilyen lehetőségem? Hozzásegítenél?

      Argon felnevetett, olyan mély, kongó hangon, hogy Thor hátán végigfutott a hideg.

      – El tudom érni, hogy minden megtörténjen, és semmi se történjen. A sorsodat már megírták. De te vagy az, aki választ.

      Thor nem értette.

      Elérték a gerincet. Argon megállt, a fiúra nézett, aki pár lé

      pésnyire volt tőle, de így is égette a varázslóból áradó erő.

      – Fontos a sorsod – mondta. – Ne mondj le róla.

      Thor szeme kiguvadt. A sorsa? Fontos? Elöntötte a büszkeség.

      – Nem értelek. Rejtvényekben beszélsz. Kérlek, folytasd!

      Argon hirtelen eltűnt.

      Thor nem hitt a szemének. Nézett ide-oda, fülelt, tépelő-

      dött. Csak képzelte volna? Valamilyen káprázat volt?

      Megfordult, az erdőt kémlelte. Innen, a gerincről messzebb ellátott, mint korábban. Bámészkodás közben mozgást észlelt a távolban. Zajt hallott és biztosra vette, hogy a báránya az.

      Lebotladozott a mohos gerincről, és a hang irányában viszszasietett az erdőbe. Menet közben nem tudta kiverni a fejéből a találkozást Argonnal. Alig bírta felfogni, ami történt. Mit csinált a király druidája éppen itt? Rá várt. De miért? És mit jelent, amit a sorsáról mondott?

      Minél inkább igyekezett kitalálni, annál kevésbé értette. Argon egyidejűleg intette, hogy ne menjen tovább, és ösztökélte, hogy mégis ezt tegye. A loholó fiún egyre jobban elhatalmasodott az előérzet, hogy valami jelentős esemény készülődik.

      Befordult egy kanyarba, és olyan látvány fogadta, amelytől a földbe gyökerezett a lába. Egyetlen pillanat alatt igazolódtak be a legrosszabb félelmei. A haja égnek állt, és megértette, hogy súlyos hibát követett el, amikor ilyen mélyen behatolt az Éjsötéterdőbe.

      Vele szemben alig harminclépésnyire egy sybold állt négy lábon. A vaskos izmú, csaknem ló nagyságú fenevad volt az Éjsötéterdő, sőt talán az egész királyság réme. Thor még sosem látta, de hallotta a róla szóló meséket. Az oroszlánra hasonlított, de annál is nagyobb, szélesebb volt, az irhája sötét skarlátvörös, a szeme sárgán izzott. Vörös színét a legendák az ártatlan gyermekek vérének tulajdonították.

      Thor csak néhány olyan esetről hallott, amikor valakik látták a fenevadat, de még ezekben is kételkedett. Talán azért, mert egy ilyen találkozást senki sem élhetett túl. Egyesek az Erdők Istenének és rossz előjelnek tartották a syboldot. Thornak sejtelme sem volt, mit jelezhet.

      Óvatosan hátrált egy lépést.

      A sybold hatalmas pofája félig nyitva volt, agyarairól nyál csöpögött. Sárga szemeivel a fiúra bámult. A szájából Thor hiányzó báránya lógott ki, fejjel előre, panaszosan bégetve, derékig bent az agyarak között, gyakorlatilag holtan. A sybold nem sietett, láthatólag élvezte, hogy kínozhatja a zsákmányt.

      Thor nem bírta tovább a tehetetlenül vergődő állat panaszkodását. Felelősnek érezte magát érte.

      Az első gondolata az volt, hogy sarkon fordul és elrohan, de tudta, hogy hasztalan tenné. Ezt a vadállatot nem hagyhatná le, csak felingerelné a menekülésével. De azt sem hagyhatta, hogy a bárány így pusztuljon el.

      A rettegéstől dermedten állt, és tudta, hogy valamit tennie kell.

      Ösztönei átvették az irányítást. Lassan a tarsolyába nyúlt, kivett egy követ, és a parittyába helyzete. Reszkető kézzel az ujjaira csavarta a szíjakat, előre lépett és dobott.

      A kő elszállt, és célba talált. Tökéletes lövés volt. A szemén érte a bárányt, és meg sem állt az agyáig.

      Az állat elernyedt. Vége volt. Thor megmentette a szenvedéstől.

      A syboldot felbőszítette, hogy Thor megölte a játékszerét. Lassan eltátotta irdatlan pofáját, kiköpte a bárányt, amely nagyot puffant a földön. Azután Thorra nézett.

      Gonosz, mély hangon felmordult, és elindult a fiú felé.

      Thor vadul lüktető szívvel újabb követ helyezett a parittyába, homorított, felkészült.

      A sybold nekiiramodott, olyan sebességgel, amelyhez foghatót a fiú még sosem látott. Egyet lépett előre, és elhajította a követ, imádkozva, hogy célba találjon, mert tudta, hogy még egy lövésre már nem lesz esélye, mielőtt a szörny odaér.

      A kő a dúvad jobb szemét verte ki. Csodálatos lövés volt, egy kisebb állat ettől kidőlt volna.

      De ez nem volt kisebb állat. Ezt nem lehetett megállítani. Felüvöltött a fájdalomtól, de még csak le sem lassított. Még ha egy szeme sem marad, még ha a kő az agyába hatol, akkor is esztelenül rohant volna tovább a fiú felé. Ő pedig semmit sem tehetett.

      A következő percben már ott is volt a sybold, és odacsapott hatalmas mancsával a fiú vállához.

      Thor felkiáltva összeesett. Mintha három kés döfött volna a húsába. Azonnal kiserkedt forró vére.

      A fenevad egyszerre négy lábbal szögezte a földhöz. Iszonyú súlya volt. Mintha egy elefánt állt volna Thor mellkasán. Érezte, hogy a bordái megroppannak.

      A sybold hátravetette a fejét. Eltátotta hatalmas pofáját, kivillantva agyarait, majd közelebb hajolt a fiú torkához.

      Thor ekkor megragadta a nyakát. Mintha követ markolt volna. Alig bírta visszatartani. A karja reszketni kezdett, az agyarak közeledtek. Arcát megcsapta a tüzes lehelet, nyál csöpögött a nyakára. A sybold mély morgása égette Thor fülét. Tudta, hogy meg kell halnia.

      Lehunyta a szemét.

      Kérlek, Istenem, adj erőt! Engedd, hogy megküzdjek ezzel a fajzattal. Könyörögve kérlek! Mindent megteszek, amit akarsz! Amit csak parancsolsz!

      És ekkor valami történt. Félelmetes tűz gyúlt ki a testében, majd úgy futott végig az erein, mint egy energiamező. Kinyitotta a szemét, és döbbenetes dolgot látott: tenyeréből sárga fény sugárzott, miközben megmagyarázhatatlan módon a nyakánál fogva tolta el magától a fenevadat. Ereje felért a syboldéval.

      Addig nyomta, amíg el nem távolította magától. Ereje addig nőtt, amíg egy vulkán energiáját nem érezte magában. Abban a pillanatban lerepült róla