Holdtánc. Amy Blankenship

Читать онлайн.
Название Holdtánc
Автор произведения Amy Blankenship
Жанр Ужасы и Мистика
Серия A Ver Lancai
Издательство Ужасы и Мистика
Год выпуска 0
isbn 9788873044291



Скачать книгу

megrothadni.

      Negyven évvel ezelőtt érte váratlanul, hogy Malachi, egy kisebb vérjaguár-klán váratlanul rátámadott azzal a váddal, hogy megölte az alakváltó párját. Azelőtt az éjszaka előtt Kane jó kapcsolatot ápolt a jaguárokkal és vezetőjük az egyik legbizalmasabb barátja volt. Kane összeszorította ajkait, ahogy az emlékek újra feltörtek benne. Malachi megvádolta, elítélte és hirtelen felindulásból végre is hajtotta rajta az ítéletet.

      Pont abból a varázskönyvből lopta a varázslatot, amelyet Kane biztos helyen rejtve vélt. Malachi olyan átokkal sújtotta, mely bebörtönözte, némaságra és mozdulatlanságra kárhoztatva... az önvédelem puszta reménye nélkül. Majd Malachi elvette Kane vérköves fülbevalóját is, amely lehetővé tette számára, hogy napfényben is szabadon járhasson. Azok a vérkövek egykor Syn, az első vámpír tulajdonában voltak.

      Egyszer Kane megkérdezte, hogyan lehetett Syn az első, és a válasz igen megrémítette.

      Syn egyedül érkezett erre a világra, sérülten és az éhhalál küszöbén. Egy fiatal férfi talált rá és az éhezéstől elvakultan Syn a vérét vette. A vámpír gyorsan megtanulta, hogy e világ emberei igen törékeny lények, kiknek lelke elhagyja azokat, ha osztoznak vele a vérén abban a reményben, hogy családot alapíthat ezen a földön. Viszont, ha a lelküket elvesztik, úgy számára hasztalanná válnak és alig lesznek többek egyszerű szörnyetegeknél.

      Végtelen élete során Syn csupán három olyan emberrel találkozott, akik az átalakulás után képesek voltak megtartani a lelküket... és ezáltal gyermekeivé válhattak. Csupán egy különbség volt közte és gyermekei között. Őket égette a napfény... így nekik és szörnyeteg testvéreiknek a napfénytől rejtve kellett élni életüket. Syn bolygóján ez a jelenség nem jelentett problémát a vérkövek miatt.

      Syn még a saját világából hozta vérkőből készült vastag karkötőit, amelyeket mindig viselt. Kis darabokat tört le az egyik karkötőből és egy gyűrűt, egy nyakéket és egy fülbevalót készített belőlük. Kane felnyúlt és megérintette a fülbevalóját, amelyek most is viselt.

      Annak ellenére, hogy a vérkő mondhatni normális életet tett számára lehetővé... Syn varázskönyve volt az, ami Kane vesztét okozta. A kiválasztottjára bízta, hogy felelősséggel használja, amíg ő alszik. De az tartalmazta azt az átkot, amely a lélektelen gyermeket kivégzésére volt használatos, ha már túl nagy veszélyt jelentettek az emberekre.

      Az átok hatása alatt, amelyet rajta is használtak, Kane sötét, merev szemekkel csak nézni tudta, ahogy egykori barátja lapátolja rá a fekete földet. Az utolsó dolog, ami emlékként felrémlett előtte, az az erdő fái feletti csillagokkal teleszórt égbolt volt.

      Majd mindent elemésztett a sötétség és a csend. A varázslat leláncolva tartotta, de érezte a föld csúszómászóit testén. Apró, halandó lények, amelyek nem ettek élőholt testéből, de anélkül, hogy tudták volna, a lelkéből táplálkoztak.

      Az idő múlásával szinte biztos volt benne, hogy végleg elvesztette ép elméjét, hisz oly gyakran hallott különféle zajokat... hangokat. Nagy örömmel fogadta őket börtönében és vágyakozott, hogy minél többet hallhasson. Olykor egész családokat hallott, máskor csak felnőtteket.

      Alkalmakként megpróbált harcolni a varázslat ellen, segítségért kiáltani vagy akár csak önmaga társasága lenni. De a mágia teljesen megbéklyózta, erőtlenné téve őt. Ismerte ezt a varázslatot... a szörnyetegeken alkalmazta. Igen bonyolult varázslat volt, amely alól csak az igaz szerelem vére szabadíthatta fel. A szerelem varázsa oly erős, hogy kizárólag az áldozat lelki társa képes megtörni.

      Azért is működött oly kiválóan a lélektelen vámpírokon, mert akiknek nincs lelke, azoknak nem lehet lelki társa se. Többször is ehhez a mágiához fordult, amikor meg kellett szabadítani a világot démoni és ámokfutó gyilkos testvéreitől, akik nem ismertek semmi mást a vérszomjon kívül.

      Kane megvetéssel nevette ki saját elátkozásának keserű emlékét... mivel nem volt lélektársa. Legalábbis sosem találkozott ezzel rejtélyes nővel. És ha még létezne is az igaz társa, igen valószínűtlen, hogy pont az ő sírja felett tűnne fel, saját vérét folyatva. Malachi lelkileg teljesen összetörtnek érezte magát... annyira szerette feleségét, hogy az akarta Kane ismerje meg egy ilyen szerelem mélységét és örökké vágyakozzon utána.

      Ã‰s bizony vágyakozott is. Sokszor ejtett volna könnyet, ha képes lett volna rá, könyörgött volna bármely istenséghez, aki meghallgatja, hogy hozza el ezt a lélektársat hozzá, hogy kiszabadulhasson. Ha ő ölte volna meg a barátja feleségét, akkor méltó lett volna a büntetése. De ő ártatlan volt, nem volt bűnrészese e szörnyű tettnek.

      Egy éjjel, sokkal azután, hogy elhagyta minden remény... meghallotta. Malachi üvöltésének távoli hangja egy másik állati őrjöngés hangjaival szűrődött át az őrület határán egyensúlyozó elméje monológján. Legnagyobb meglepődésére egy kislány hangját hallotta meg, közvetlen maga felett kiáltva, hogy ne bántsák a kis kedvencét.

      Vékony, ijedt hangja megtört valamit benne, és felébresztette benne a szabadság iránti vágyat, hogy megvédhesse az éj fenevadjaitól.

      â€™Ne félj, kislány! Malachi nem fogja bántani a kiskutyádat!” – suttogta Kane elméjével.

      Ã‰s ez igaz is volt. Malachi sosem bántott volna senki, aki nem cselekedett volna ellene valami súlyosat... de egy gyermeknek semmiképp se ártott volna. Tudván, hogy barátja valahol itt van felette, Kane úgy érezte visszatér belé az élet. Harag töltötte el, amikor újra hallotta a kislányt sikoltani és csak azt hallotta, hogy egy test zuhan a földre. Vér... megérezte a frissen kiontott vér szagát, ahogy az átszivárgott felé a puha földön keresztül.

      A legcsodálatosabb dolog volt, amit valaha is érzett. Az illat egyenesen elborította elméjét és majdnem az őrület új, addig ismeretlen fokára villanyozta fel, mert tudta, hogy sosem érheti el. Végtelenül gyenge volt, hisz túl sok idő telt el anélkül, hogy egy cseppet is magához vett volna... állandóan szomjazott, de mégsem tudott elpusztulni. Aztán érezte, hogy megmozdult az egyik ujja.

      Kane csak erre összpontosított és elméje épen maradt darabkáit csak annak szentelte, hogy újra megmozduljon. Érezte, ahogy napok teltek