A menekülő Élet. Ady Endre

menekülő Élet

      A SZŰZ PILÁTUS

      KÖSZÖNET AZ ÉLETÉRT

      Van-e szebb élet, mint a másik,

      S nem mindegy-e akárhogyan

      Verjük magunk az elmulásig?

      Úgy siratom azt, amit sírtam,

      Olyan nagy vétek a sirás:

      Esti vezeklés hajnal-pirban.

      Aki él, az mind, mind örüljön,

      Mert az élet mindenkinek

      Kivételes szent örömül jön.

      Én vétkeztem, százszor vétkeztem,

      De már jön a megjobbulás,

      Már az örömet látni kezdem.

      Már megragyog fénnyel az élet,

      Mindennemü és mindenkié:

      Milyen nagy, áldott fényességek.

      Akárki helyén éltem volna,

      Életem éltem egyaránt,

      Ujjongva avagy panaszolva.

      És akármi is fog már jönni,

      Mielőtt végleg elmegyek,

      Meg fogom ezt szépen köszönni.

      DALOK A LABDATÉRRŐL

I

      Valamikor labdatéren

      Hét fiuk ha összekaptunk sorshuzáson,

      Ki az az egy nem osztozó

      Labdaverő boldogságon,

      Ki az az egy, ki ne játsszon,

      Engem dobott ki a sors,

      Mindig engem, mindig engem.

      Kövér könnyel, sovár vággyal

      Víg hat körűl leskelődtem, ténferegtem.

      Most is, most is víg hat körül,

      Kik nem hatan: százan, ezren

      Lapdát vernek víg-feledten

      Csak ugy kussoltat a sors

      Mindig engem, mindig engem.

II

      Ni, most a labdatéren

      Milyen gyorsak a fiuk

      És még szebben kacagnak,

      Miként a régi hatok.

      Milyen, milyen szent volna

      Utódomat meglelni,

      A kitudott, kis senkit,

      Fölösleges nem-játszót

      És szólni hozzá vigan:

      „Fiacskám, meglátod majd,

      Lessz egy nagy labdajáték

      S ott te leszel a vezér,

      Repülsz, miként a labda

      S rikoltsz, mint egy víg rigó,

      S ha majd nagyon elfáradsz,

      Keresed a hatokat,

      Keresed s nem találod;

      Igy van ez jól, fiacskám.

      Régi hét fiuk közűl

      Ime, engem tartott meg

      A fő-fő Labdaverő

      S a többit szépen, ifjan

      Kiverte a játékból.“

      Igy szólnék utódomhoz.

      De bár bejártam százszor

      A régi labdateret,

      Nem lelem, nem találom.

      Talán más most a világ,

      Nincs játékból kitudott

      Csenevész, sárga fiu.

      Pedig, nagy Labdaverő,

      Én titkos, nagy Jehovám,

      Úgy szeretném az ilyet

      Mindet összegyüjteni

      S egy vígságos játékban

      Egy utolsót játszani.

      FELELET AZ ÉLETNEK

      Már új utálatok se jönnek,

      Nagy csapások meg nem csufolnak,

      Kopott, silány, hivatlan vendég

      Penészes portámon: a Holnap

      S roskadott vállamon: az Élet.

      Csodálkozom, mikor beszélek,

      Vagy mást merek unt szóra hozni

      És hogy még tudok csodálkozni.

      Néha, ütötten, mintha várnék

      S táncol előttem halvány-halkan

      Futós időkből néhány táncos,

      Zárt szemű és hűlt lábu árnyék,

      Ezekkel is már leszámoltam,

      Csak voltak ők és én is voltam

      Táncok korában, hős időben.

      Csak olykor-olykor ébredeznek

      Egy-egy versfaló messzi nőben,

      Kiktől bókokat hoz a posta,

      Kik unalomból kalandozva

      Verik meg a vén kapus várat.

      Egy szemrehányás, késett zokszó,

      Elhalt hangu baráti kérdés

      Jön-jön még s több váltó-lejárat.

      És siratás, keserü száj-íz,

      És a „mi lessz?“ – re vállat vonva

      És nézvén látni nem akarni,

      Kergűlt a szív és az agy lomha.

      Böngészem a hirlapok sorját,

      Semmit se bánok, őrzök, értek.

      Ürülnek a boros edények

      Íz, szomjuság és mámor nélkül,

      Se nem dühödik, se nem békül

      Közömbös, borult, szegény lelkem.

      Küldött az Élet: megfogadtam,

      Parancsokat rótt: teljesítvék,

      Kérdezett és ime: feleltem.

      A SZŰZ PILÁTUS

      Jaj, felejtek és görbe szájjal

      Fanyargok én, aki a szitkot

      Fohásszá avattam s a titkok

      Bősz száju harsonája valék.

      Leveleimet elégettem,

      Multamat a Multba kavartam,

      Akaratom mind elakartam

      S unom a rest, döcögő Jövőt.

      Unom már az emlékezést is

      S a bánást bűneim fölötte,

      Sok fogadkozásom: „örökre“,

      Sok, pazarolt, régi csókomat.

      Kit látok, másnak-váltnak látok

      S énemben bámulom a régit,

      Mint egy öreg mesét: „beszélik“:

      Óperencián is túl talán.

      Minden úgy csittul, mulik, szürkül,

      Mint amit rőt mező védelmez:

      Ma már a Halál sem félelmes

      S szégyenlem, ha föl-fölijjedek.

      Tán-holnapi